Sziklaoltár a Tarna fölött

A Mátra és a Bükk vidékének legismertebb, legnevezetesebb erődítése a Tarna völgye fölé magasodó siroki vár, amelynek története e táj történelmét is reprezentálja. A sziklás hegyormon omladozó rom megkapó szépségét bizarr kőtornyok, tufából kipreparálódott „kőgombák” fokozzák. A több méter magas „kőbálványok” mögött egy lefaragott tetejű sziklatömb – kitűnő kilátóhely – magasodik: a Törökasztal. Terméskőbe vésett tálalakú mélyedései, csatornái évszázadok óta némán őrzik titkukat: vajon kik, mikor és milyen célból alakították ki azokat? Mennyiben függnek össze a várral, annak történetével? Beilleszthetők-e a Tarna völgyében található szakrális elemek együttesébe?

A siroki vár és a bálványkövek látképe (képeslap a 20. sz. elejéről)

A vár és a sziklafolyosók

A meredek sziklafalakkal övezett hegytetőn emelkedő építmény két részből áll, egy felsőből, amely a sziklacsúcsra épült s eredetileg belsőtornyos, szabálytalan alaprajzú vár volt, valamint az alsó várból, melyet két óolasz rendszerű bástya erősített meg.

A siroki vár alaprajza Kovács Béla nyomán. A – alsó vár; B – sziklavár; C – szálkőzetből kifaragott kapuszerű struktúra; D – sziklába vágott árok; E – kút; F – “mulató”; a – sziklafolyosók; b – kazamata; c – kőfülkék

Az alsó várudvarból egy sziklába vágott lépcsős alagúton lehetett feljutni a felső vagy fellegvárba. (A folyosó alatt egy újkorinak tűnő sziklahelyiség bejárata nyílik. A vár legősibb részét képező fellegvár sziklaalapzatába kazamataszerű folyosókat, termeket faragtak. A feljáró alagútból jobbra is és balra is folyosók ágaznak ki, amelyek egy nagy, sziklába vágott teremben egyesülnek. A sziklahelyiségből egy lépcsőfeljáraton a felső vár közepének déli részén emelkedő dongaboltozatos terembe juthatunk. Ez a hajdani belső torony omladozó utolsó maradványa. A felső vár északkeleti részén lépcsőn ereszkedhetünk le az északi fal alatt – és részben azon kívül – sziklába faragott, néhol helyiségekké bővülő folyosórendszerbe. A sziklaalagútból hét ablaknyíláson tekinthetünk ki a fellegvár alatti, kőzetbe vájt sánc-árokra, illetve a Tarna völgyére.

Vargha Tivadar és Pásztor József úgy gondolták, hogy ez a felső vár képezte az első építkezési periódust: „A siroki vár tehát kezdetben természetes sziklavár, vagyis ősi pogányvár volt. A hegy pereme egymásra rakott óriási nagyságú sziklákkal volt beszegve, bent a szikla belsejében pedig kőbevájt barlang-utak képezték a menedéket.” (Vargha T. 1912. 137.) Lehet valami abban az elgondolásban, hogy az alagútrendszer kifaragása megelőzte a felső vár szabálytalan alakú kövekből rakott falazatának felépítését, hiszen a folyosók, termek túlnyúlnak azon és néhány kürtőszerű ablak (szellőzőakna? égboltfigyelő nyílás?) is a várfalon kívül nyílik.

A sziklavár látképe a Törökasztalról (Mihály Péter fotóján)

Még ehhez az első, sziklavár-periódushoz tartozhat az alsó szinten lévő sziklából kifaragott, de felmenő falú kapuszerű kőstruktúra, amelybe egy V-alakúra kivájt gyalogkapun lehetett bejutni. Az északi külső védelmi öv felé néző ovális alakú lőrés alakja a kézi íj használatának idejére mutat.

A később épített alsó vár bejáratát az északi fal közepe tájékán egy beszögelésben alakították ki, előtte kisebb farkasverem volt. A ferde homloksíkú sarokbástyák falain tölcsérbélletes ágyúlőrések láthatók. Az északkeleti sarokbástya tövében egy 20 méter mélységig kitisztított kút, az északnyugati sarokban pedig egy sziklába faragott pinceszerű helyiség (gabonásverem?) van, tetején nyílással, oldalán ajtóval. A déli falhoz egy hosszúkás kőépület – talán istálló – támaszkodott, melynek csak alapfalai maradtak meg. Még fellelhetők a hajdani faházak tartóoszlopainak sziklába vésett cölöplyukai is.

Az alsó várudvar sziklafelszínének feltárása Kovács Béla ásatásán a hatvanas évek elején

Az alsó várudvar sziklafelszínének feltárása Kovács Béla ásatásán a hatvanas évek elején

A vár sajátsága még, hogy az alsó vár két kapuján – azok szűk volta miatt – csakis gyalogos vagy lovas juthatott be, kocsik azokon nem közlekedhettek. A felső várba vezető meredek sziklafolyosón pedig kizárólag gyalogosan lehetett felkapaszkodni.

Az írásos adatok szerint a siroki vár első birtokosai az Aba nemzetség Borh-Bodon ágának tagjai voltak. Első okleveles említésével 1320-ban találkozunk, amikor a Csák Mátéhoz pártolt Borh-Bodon fiától, Demetertől a Károly Róberthez hű Debreceni Dózsa erdélyi vajda és Drugeth Fülöp szepesi ispán seregei elfoglalták. A király 1324-ben az Aba nemzetségbeli hívét, Kompolti Imrét nevezte ki várnagynak, aki 1339-ig viselte ezt a tisztséget. 1372-ben Domoszlai Miklós hevesi ispán volt a siroki várnagy, aki saját költségén kijavíttatta a rossz karban levő várat, ezért zálogbirtokként megkapta I. Lajostól. 1388-ban Tari László vette át a zálogösszeg kifizetése fejében, s a következő évben a király neki is adományozta a várat. Ezt követően hosszú pereskedés támadt a Domoszlai és Tari leszármazottak közt a vár birtoklásának ügyében, hiszen mindkét fél igényt tartott arra. 1465-ben Tari László dédunokája minden birtokáról lemondott Országh Mihály nádor és Kompolti Miklós javára.

Kompolti János örökös nélküli halála után a várat Országh László, majd fia Kristóf örökölte. Országh Kristóf kedvelt tartózkodási helye volt a siroki vár, feleségével Zrínyi Ilonával ide is költözött. 1561-ben sarokbástyákkal erősítette meg a várat, az őrséget pedig 100 lovasra egészítette ki. Elhunytával a koronára szállt a vár  tulajdona, így leánya Borbála és annak férje Török Ferenc 1569-ben vissza kellett, hogy vásárolja. Nekik sem volt fiúgyermekük, ezért lányuk Zsuzsanna és férje, a későbbi egri várkapitány, Nyáry Pál örökölte a várat.

1596-ban foglalták el a törökök, akik 1686. október 2-án ostrom nélkül adták fel az erősséget. Később visszakerült a Nyáry-örökösök kezére, akik 1842-ben gróf Károlyi Györgynek adták el. A vár a török idők után már nem játszik szerepet a történelemben, állapota folyamatosan romlik. (Kovács B. 1978. 555-556.)

A Bálványkövek és a Törökasztal

A várhegy nyergébe lesétálva megtekinthetjük a siroki vár látványához hozzátartozó három dácittufa sziklatornyot az úgynevezett Bálványköveket – melyek népi elnevezései „Török ember, törökasszony és szolgáló”, illetve „Pap, barát és apáca”, de hívják őket „kőembereknek” is. A kőtornyokhoz fűződő népregét, – Darnó király, Tarna leánya és az udvarló Bodony vitéz tragédiáját elbeszélő mondát – Kandra Kabos dolgozta fel 1901-ben. A várral átellenben pedig a Törökasztal hatalmas sziklatömbjét csodálhatjuk meg. A Törökasztal csúcsát valaha lefaragták, a vízszintesre kialakított felületébe pedig kisebb-nagyobb medencéket, tálalakú mélyedéseket, csatornákat, lyukakat véstek.

Kaptárkövek földje. Tájművelés és természetvédelem a Bükkalján. Eger, 2013. 110. oldal

A bükkalji kaptárköveket is kutató Bartalos Gyula – egri történész-régész pap – naplójegyzetei tanúsága szerint sokszor megfordult Sirok környékén, így a Vár-hegyen is és alaposan tanulmányozta mind a várat, mind pedig a riolittufa sziklákat (Baráz Cs. 1997/b). 1885-ben – amikor a fülkés köveket még lobroknak nevezi – így ír róluk: „Sírokat vélek én tehát e lobrokban; meglehet ezt jelenti a Mátrában eső Sirok község neve is, hol hasonlólag rhyolith kősziklából vannak ilyen lobrok és emberalakok vágva.” (Bartalos Gy. 1885. 355.) 1891-es írásában pedig az emlékkövek, bálványkövek közt ismerteti ezt a helyet: „Nevezetesebb ennél (t.i. a gyöngyössolymosi Csákkőnél) a siroki vár kettős sziklacsoportja két átellenes hegycsúcson: egyik az, melyen a középkori várda épült, – másik a török-asztal csúcsa… A sziklák oldalain láthatók szabálytalan fülke-bevágások.” (Bartalos Gy. 1891. 137.) A Heves megye őskorában sziklasírok címszó alatt találkozunk Sirok nevével: „Sirok határában, a Várhegy szikláiban, vakablakokat és tágasabb fülkéket fedeztek fel s a vár falainak sziklaalapján levő fülkék megelőzték a lovagvár építésének korát, mert több helyen e fülkék üregeit beépítették. E régi nép alkotásait tüntetik fel ugyancsak a Várhegyen egyéb faragott sziklák is: az ú.n. Török-asztal és ama három bálványkép, melyekhez a nép hagyományai fűződnek.” (Bartalos Gy. 1909. 443.)

Tehát Bartalos Gyula az egész Vár-hegyet, kopár szikláival, szakrális helynek tekintette. Hasonló véleményen volt Szendrei János is, akinek a Bartalossal és Kandra Kabossal 1892-ben lebonyolított tanulmányújáról készült beszámolójában a következőket olvashatjuk: „Sirokon a középkori várat vizsgálva, a casamaták ősi sziklabarlang lakásnak bizonyultak, itt-ott fülkés temetkezés helyével.” A Törökasztalról ő is megjegyzi, hogy „lapos tetején üreg van vájva az esővíz összegyűjtésére, mely azután onnan egy kis csatornán levezettetett.” (Szendrei J. 1892. 369.)

Martus Ferenc pedig – aki a Bükkalja összes kúpalakú tufatornyát egykor fejjel rendelkező szoboralakzatok maradványainak tekintette – a Bálványköveken és a Törökasztal sziklatömbjének oldalában fülkéket említ: „A kaptárkőkultúra legmonumentálisabb emlékeit ismertem fel a siroki vár mellett levő kőbálványokban… A faragott fülkék nyomai itt is felfedezhetők, nemcsak a hármas kőbálványon, hanem a keletre ágaskodó ún. Törökasztal csoport kőoldalain is. Azonban itt, minthogy sokkal kitettebbek, bizony jobban el vannak mosódva, mint például a Purgál völgyben vagy a szomolyai csoporton.” (Martus F. 1957. 5.)

Zöld Horizont 2. évfolyam, 3. szám (2007. július) 3. oldal

 

A Törökasztal aljában már csak nyomokban találunk fülkékre utaló jeleket, viszont több kaptárkő csúcsán még jól kivehetők a Törökasztal tetején lévő, ember által kifaragott mélyedésekhez hasonló üregek, csatornák.

A Törökasztal sziklatornyának tetejébe vájt mélyedések rendeltetésére a szentistváni keresztény térítések előtti magyar ősvallás áldozati szertartásai adnak magyarázatot. Ezt igazolandó ide másolok egy részletet a  Geographica Sacra I. Kaptárkövek című munkám egyik fejezetéből, amely Ipolyi Arnold és Kandra Kabos Magyar Mythologia című művei alapján született.

Szent László király 1. számmal jelölt törvénykönyvében (1092. Szabolcs) lefektetett 40 egyházi intézkedés egyik törvénypontja (decr.1.22.) fellép a pogány szertartások ellen, megtiltja a forrásoknál, vizeknél, fáknál, köveknél történő pogány áldozati szertartásokat: „…quicunque ritu gentilium iuxta puteos sacrificaverit, vel ad arbores et ad fontes, et lapides oblationes obtulerit…” (aki pogány szokás/nemzetségi-nemzeti szertartás szerint kutak mellett áldozik vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visz…).  Nem bizonyítható, de könnyen elképzelhető, hogy a lapis szó értelmébe  – mely Ipolyi Arnold szerint egyfajta „pogány” oltárkövet, kőoltárt jelenthet  – a siroki Törökasztal is beletartozott.

Ha a sziklák felületébe faragott fülkék, lyukak, tálalakú mélyedések, csatornák mibenlétét  e „pogány” vallás, egyáltalán a keleti „nomád” társadalmak hitvilágának sajátosságai felől közelítjük meg, e kísérlethez Ipolyi Arnold Magyar Mythológiáját kell segítségül hívnunk. (Ipolyit minden alap nélkül vádolták meg azzal, hogy ősmagyar isteneket konstruált zavaros kútfők tömkelegéből”. Ő nem kitalált, hanem alapos munkával összegyűjtött adatokból rekonstruált egy hiedelemrendszert, szóhasználatával mythológiát. A már-már feledésbe merülő mitológiai tudat emlékeit az utolsó pillanatban ragadta meg, adatai ezért is figyelemre méltóak. Művében központi probléma az áldozatra vonatkozó hiedelmek, mondai hagyományok, krónikás adatok összegyűjtése, elemzése. Ezek az ősi  magyar hitvilág kutatói számára ma is gazdag forrásanyagot jelentenek!)

Áld. Áldozat. Az isteni tisztelet kitűnő jelensége az áldozat, az istenségnek nem csupán szóval, de tettel, ajándékkal tisztelése.” (Ipolyi A. 1854. 522.)

Szent helyek.Hogy őskorunkban hasonlóan (t.i. mint a szkítáknál, a szabadban) végeztetett az isteni tisztelet alkalmilag választott bizonyos helyeken, nemzetünk költöző, vándor, barang élete gyaníttatja; hogy az ily helyek az ősi természetvallási tisztelethez alkalmazva választattak, a természetelem tiszteletet feltételezi; mint ezt emlékeink is tudják még. László törvénye (decr.1.22)  tiltja még a  források, vizek, fák s kövek melletti pogány áldozatokat… (Ipolyi A. 1854. 487.)

Oltár. Az áldozati szertartások elvégzésére oltárokat állítottak, lapos oldalú, különleges köveket alkalmazva. Nagy valószínűséggel „László törvényeiben is a köveknéli áldozás eltiltása egyenesen ilyen oltárkövekre vonatkozik.” (Ipolyi A. 1854. 496.) Középkori okiratokban, határjelentésekben gyakran szerepelnek oltárkövek, menedékkövek, bálványkövek.

Bálvány.Voltak-e bálványaink is? Valószínűleg. A kő, melyen az állati véres áldozat leölettetett, szétvágatott, s az áldomásnál asztal és tálul szolgált; s az, mely a halott sírját jelölte, nem csak oltárrá lesz, de idővel bálvánnyá emelkedik, az oltár és sír felett álló alakká képeztetik.” (Ipolyi A. 1854. 497.) De gondolhatunk a székely kapubálványokra (Malonyai Dezső, Lükő Gábor) vagy a palóc néprajzi csoport anyagi és szellemi kultúrájának egy sajátos vonására, a népi építészetük jellemzőjére, a kemencés lakószobában álló, mennyezetet tartó oszlopra, melyet „boldoganyának”, „boldogasszony fájának”, „bálványnak” neveznek s aminek igazán statikai szerepe nem volt, viszont kultikus jelentőséggel bírt (Bakó Ferenc, Gunda Béla).

Néző. A később bálványokká magasztosult oltárköveken a táltosok, garaboncosok, deákok, a pogány idők tudós szerzetei, papjai – kiket boncosoknak is hívtak – végezték szertartásaikat. A boncos elnevezés Ipolyi szerint arra figyelmeztet bennünket, hogy „ők valának talán pogány vallásunk azon bélnézői, az állatok béléből jóslók, kikről krónikáink… még emlékeznek.” (Ipolyi A. 1854. 461.) A táltosok, mágusok, bölcsek, jósok, bűvösök, bájosok, varázslók, bélnézők, hugybanézők, áldozatnézők, oltáron nézők különböző elnevezések, melyek a régi, „pogány magyarok papjait” jelölik.

 

Tehát az áldozati szertartásokhoz kapcsolódik a bélnézés, amikor az áldozati céllal leölt állat (ló, ökör, kisebb négylábú háziállat, kakas stb.) belét felboncolják, hogy abból jósoljanak. Ipolyi így ír erről: „…mint már a hun mondákból Attila hadjárata előtti áldozatokról felemlítve találjuk: (Thuróczi:) magához hívatta az összes béljóst és látnokot, kiket… magával szokott vinni abban a reményben, hogy azok majd megmondják neki a jövendő dolgokat… Ezek pedig – ahogy a barbároknál dívott – megvizsgálták a barmok beleit. Jordanesnél még határozottabban: majd a barmok zsigereit vizsgálva, majd bizonyos ereket, a levakart csontokon a hunok számára kedvezőtlen dolgokat jósoltak. Tehát az izmokból és a csontokoni erekből jósolnak, mire már fentebb a különös papi, boncosi, bélnézői hivatalt is véleményeztem.” (Ipolyi A. 1854. 531.)

Hogyan zajlott le egy áldozati szertartás?  „A leölött áldozati állat vére az áldozathelyen készített verembe eresztetett, mire már az említett honti oltárkövek között lévő verem nálunk is mutatna, s zalán ama bakonybéli odvas kövek, hol magába az oltárkőbe lehetett e célra üreg, odu vájva; majd ismét edényekben fogatott fel a vér, vele az oltárok, a jelenlevők megfeccsentettek, nálunk valószínűleg a hadistenség képe a kard leöntetett: mucro sanguinis aspergine tinctus (Thuróczi krónika: vérfoltos kard)… A leölött állat húsa valószínűleg katlanokban főzetett, mint a skytháknál… mit az áldozati állat elköltése az áldomásban feltételez… A megfőzött állat legjobb részlete a pulpa az istenségnek áldoztatott fel, talán szobra elébe tétetett vagy csak az oltáron hagyatott…” (Ipolyi A. 1854. 531.) Vagy – teszem hozzá – az oltárkövek oldalába vésett fülkékbe helyezték az áldozati étket.

Ezen áldozatok közben a leölt állatok belsőségeit jóslás céljából a bélnézők (Bél-kő!), oltáron nézők, azaz a táltosok felboncolták, a kaptárkövek tetején lévő, csatornával ellátott kőbe vájt mélyedésekben, üstökben megvizsgálták… A siroki Törökasztal, az egri Nyerges, a demjéni Bányaél, Hegyeskő-tető és a többi bükkalji kaptárkő csúcsába faragott lyukakra, tálszerű mélyedésekre, lefolyókkal kiképzett kőüstjeire tekintve mintegy megelevenednek a régmúlt idők kultikus szertartásai (Baráz Cs. 1997/a. 19-21.).

A fentebb ismertetett vallási cselekmények, áldozatbemutatások magyarázatot szolgáltatnak ezen mélyedések rendeltetéséről. Itt kell megemlíteni Vargha Tivadar Az ősi Mátra regevilága című írását, amely a „Mátra pogány korát” eleveníti fel irodalmi eszközökkel (Vargha T. 1914. 110-118).

***

Az Aba nemzetség e legősibb fészke, a siroki sziklavár tehát egyáltalán nem védelmi céllal épült (mélyült), de még csak birtokközpont rendeltetése sem volt. (Hadászati szempontból csak a 16. században bővítették.) Topográfiai helyzete, földrajzi fekvése, az archaikus sziklafaragási technológia, a közeli szakrális pontok (Törökasztal, a tarnaszentmáriai preromán stílusú kicsiny templom, a feldebrői centrális bazilika és altemplom, a szajlai Nagy-halom stb.) alapján megkockáztathatjuk azt a feltételezést, hogy nagy valószínűséggel egyfajta kultikus centrum szerepét töltötte be. Táltosok (papok) tartózkodási helye lehetett: egyfajta „pogány kolostor”. Ha a Tarna völgyében az Alföldről elindulunk a folyó (a szakrális tudás) forrása felé, akkor egyfajta „fontossági sorrend” is kibontakozik eme szakrális pontok között. A legdélibb építmény – a legkimunkáltabb, leggrandiózusabb – a feldebrői memoriális bazilika (sírkamra): az Aba nemzetség keresztény voltát hirdető templom mintegy „kirakatként” is funkcionált. A rejtettebb (rejtekibb), ősibb, organikusabb tarnaszentmáriai kicsiny templom, a vallási szinkretizmus szép példája, erőteljes „pogány” vonásokkal. Tovább haladva északra találjuk a siroki sziklaépítményt, ami inkább mélyítmény a hegy csúcsán. A természetet alig alakították át, csupán kissé körül faragták a sziklát, belemélyítve az üregrendszert. A legrejtekibb, legmeditatívabb létforma színterévé téve a hegyet. Az oltárkőként funkcionáló Törökasztal sziklájának is csak a tetejét faragták laposra, kialakítva rajta a rítushoz szükséges mélyedéseket. A forrás irányában találjuk a mitikus/történeti ős, az istenkirály nyughelyét, a Nagy-halmot – amit a táltosok, az őrzők tartottak szemmel a siroki Pap-kőről. (A Tarna völgyének szakrális földrajzáról itt írtam: Ütközet a Tarna völgyében;  Attila sírja és az őrzők) A siroki Vár-hegy egyben fontos vizuális láncszem is a Mátra gerince és a Bükk nyugati ormai között, remek kilátással a Tarna völgyére, az ott található a verpeléti Földvárra –  melynek szintén lehetett szakrális szerepe (lásd a bükkalji Leányvár és Halomvár rejtélyéről szóló írásaimat) –, illetve a Mátra keleti gerincén lévő erődített pontok (Szederjesvár, Oroszlánkő, a nyugati gerinc déli nyúlványán helyet foglaló Nyesettvár) közvetítésével pedig ki az Alföldre, a távoli Bél-kőre, a Bükk ormaira. Így rajzolva meg egy lassan Atlantiszként elsüllyedő – organikus-kultikus geográfiai rendszer itt a Tarna völgyében.

Képek a feldebrői templomról

Képek a tarnaszentmáriai templomról

 

Irodalom

Baráz Csaba (1997/a): Kaptárkő, oltárkő, bálványkő. Főnix 5. 1997. 21-32.

Baráz Csaba (2000): Törökasztal – Oltárkő a Tarna völgyében. In Élő táj. Válogatott írások természetről, térről, teremtésről. Szerk.: Buka László. Debrecen. 266-276.

Bartalos Gyula (1885): Eger vidékének történetírás előtti emlékei. In. Adatok az Egri Egyházmegye történelméhez. I. Szerk. Kandra Kabos. Eger, 1885. 322-362.

Bartalos Gyula (1891): Egervidéki „kaptárkövek” és barlangok. Archaeologiai Étesítő XI. 136-141.

Bartalos Gyula (1909): Heves vármegye őskora. In. Magyarország vármegyéi és városai. Heves vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, 1909. 431-444.

Fülöp András – Koppány András (2007): Építési technológia és természetes sziklafelszín a magyarországi várakban. Castrum 5. 5-38.

Fülöp András – Héczey-Markó Ágnes (2013): Régészeti ásatás és falkutatás a siroki várban. In Fiatal Középkoros Régészek IV. Konferenciájának Tanulmánykötete. Szerk. Varga Máté. Kaposvár. 125-136.

Ipolyi Arnold (1854): Magyar Mythologia. Pest, 1854

Kandra Kabos (1897): Magyar Mythologia. Eger, 1897

Kovács Béla (1978): Sirok – Vár. In. Heves megye műemléki topográfiája III. Szerk. Dercsényi Dezső – Voit Pál. Budapest, 1978. 555-558.

Martus Ferenc (1957): Regélő kövek I-II. Természetjárás 1957. 2., 3. szám

Szendrei János (1892): Múzeumok, társulatok. Beszámoló Bartalos Gyula és Kandra Kabos kíséretében tett tanulmányútról. Archaeologiai Értesítő 1892. 368-370.

Vargha Tivadar (1912): Sirok vára. Gyöngyösi Kalendárium 1912. 135-146.

Vargha Tivadar (1914): Az ősi Mátra regevilága. Gyöngyösi Kalendárium 1914. 110-118.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.