Az erdő romlása, a romlás erdeje

(Erdőkórbonctan – II.)

Látjuk-e a fától az erdőt?

Romlanak-e erdeink?” Teszi fel a kérdést Gálhidy László  erdőökológus a WWF-blogjában 2021. 06. 14-én (továbbiakban: GL / WWF-blog). (Ugyanez a szöveg „Leromlanak erdeink?” címmel a Greenfo oldalán is megjelent 2021. június 16-án.)

Ez nem kérdés. Mint ahogy azt Bartha Dénes már „Erdeink egyre csak szegényednek?” című írásában több évtizede kifejtette (In A természet romlása, a romlás természete. Szerk.: Gadó György Pál. Föld Napja Alapítvány é.n. 15-36.).

De általában mitől romlanak az erdők?” Teszi fel a WWF-blog elején a kérdést GL, majd azonnal meg is válaszolja: „A válasz nem túl bonyolult és nem is meglepő: alapvetően az emberi tevékenység hosszú távú hatásaitól.” Általános kérdésre általánosságok halmazát kapjuk, melyben az erdőirtásoktól az intenzív fakitermelésen át a klímaváltozásig sorjáznak az agyoncsépelt közhelyek. (Hermész Triszmegisztos elégedetten mosolyog…)

Okok és tünetek, lényeges és lényegtelen jelenségek keverednek a „Miben áll az erdők romlása?” kérdésre adott válaszban is: az őserdők eltűnésében, az ültetvény-jellegű erdők nagy arányában, a vágásos erdőgazdálkodás dominanciájában, a vízmegtartás elégtelenségében és az inváziós fajok térhódításában, a túltartott vadállományban, és az egyéb lakossági károkozásokban (hulladéklerakás, technikai sportok stb.).

Lehetne valamit tenni?” Nos, erre a kérdésre sem kapunk megnyugtató választ, mert – bár a konklúzió helyes, de hiányoznak a helyes premisszák.

Pedig lehet olyan válaszokat is adni a feltett kérdésekre, amelyek konkrét érvekre és lényeges tényekre támaszkodnak. Úgyhogy írtam egy reflexiót a WWF-blogra, amelyben a közvetlen ok-okozati összefüggésekre igyekszek rávilágítani, és egy újabb premisszára is felhívom a figyelmet – miáltal kissé más konklúzióra jutok, mint általában szokás.

Abstract-szerűen összefoglalva: (1) a vadon (természetes, természetszerű erdő) és a vágásos erdőgazdálkodás szembeállítása hibás kontextust eredményez; (2) az erdőgazdálkodás módszertana és az azt megalapozó erdészettudományi paradigma idejétmúlt, korszerűtlen – de leginkább fenntarthatatlan; (3) a természetvédelemnek jelenleg nincs határozott stratégiája az erdei ökoszisztéma védelmére (ráadásul sok esetben a természetvédelmi kezelési tervek is hiányoznak, s ha vannak, hiányosak, erélytelenek).

Jöjjenek a konkrétumok.

Klasszikus erdőgazdasági tájlép. A tervszerű vágásos gazdálkodás nagy területű zavarásokat (tarvágásokat, végvágásokat, egyenletes bontásokat, felújítóvágásokat, gyérítéseket), azaz tájsebeket hoz létre. A vágásos erdőgazdálkodás eme “apoteózisa” mellesleg a Bükki Nemzeti Park közepén gyönyörködteti a szemet… (2020. májusában)

Ugyanaz a tájkép télen, de fél évtizeddel a fenti fotó készítése előtt (2015. február)

2006 nyarán még csak a malom-hegyi vágásterület éktelenkedett a Tar-kő előterében.

I. Megtévesztő kontextus

Egyetérthetünk GL azon kijelentésével, hogy a vágásfordulóra alapozott faanyagtermesztő, vágásos erdőgazdálkodás nem vált fenntarthatóvá. Kijelenthetjük (és számos tanulmánnyal, konferenciával alátámaszthatjuk), hogy az Erdőtörvényben megfogalmazott célok mára csupán üresen kongó szavak halmazává váltak: „a fenntartható erdőgazdálkodás során… törekedni kell az olyan módszerek alkalmazására, amelyek biztosítják, hogy az erdő megőrizze biológiai sokféleségét, természetességét vagy természetszerűségét, termőképességét, felújuló képességét, életképességét, továbbá megfeleljen a társadalmi igényekkel összhangban levő védelmi, közjóléti és gazdasági követelményeknek, betöltse természet- és környezetvédelmi, közjóléti (egészségügyi-szociális, turisztikai, valamint oktatási és kutatási) célokat szolgáló szerepét és az erdővagyonnal való gazdálkodás lehetőségei a jövő nemzedékei számára is fennmaradjanak.” Ezeket az alapelveket a jelenlegi erdőgazdálkodás protokollja teljesen figyelmen kívül hagyja. És az erdészettudományi paradigma sem támogatja.

GL második tézise, az erdőgazdálkodás, erdőirtás révén létrejövő vágásterületek háborítatlan őserdőkkel (de legalábbis természetes erdőkkel) történő szembeállítása téves koncepció. Másképpen fogalmazva: az intenzív erdőgazdálkodás vágásterületei (azaz a fakitermelést erőltető gazdasági érdek) kontra erdőrezervátumok, őserdők (azaz a vadon-szemlélet) megtévesztő kontextusa nem segíti a probléma feltárását, sőt gátolja a  megoldását.

Ugyanis a WWF-blog ezen mondata pedig egy teljesen hibás, a valóságot nélkülöző megállapítás: „A 19. század végén például a Magyar Királyság hegyvidékein, sőt részben árterein közel másfél millió hektár őserdő pompázott…” Óriási tévedés Európa ezen mérsékelt övi részén hatalmas kiterjedésű őserdőket vizionálni. A Kárpát-medencében ún. „járt erdők” voltak: ezeket nevezzük „organikus erdőknek” elkülönítve az „őserdőktől” és a modern erdőgazdálkodás által létrehozott faanyagszolgáltató erdőktől. (Lásd: 1. KIEGÉSZÍTÉS.)

1. KIEGÉSZÍTÉS. „Járt erdők” ● A „járt erdők” rendeltetése (az ősidőktől kezdve az újkorig) az élelemszerzés volt: eleinte a legfontosabb erdőhasználati mód az erdei legeltetés és a makkoltatás (legelőerdők, makkos erdők, fáslegelők). Az egyéb haszonvételek mellett faanyagot (tűzifát, épületfát) is termeltek (bárdos erdő), de az ipari faanyagigény robbanásszerű növekedése előtt ez az erdőhasználati mód azonban alárendelt volt. A „járt erdők” nyersanyagforrásainak sokrétű felhasználását – a legeltetést, a faanyagtermelést, a vadászatot, a gomba-, gyümölcs- és gyógynövénygyűjtést, a gally- és avarszedést –, tehát a hagyományos, népi erdőhasználatot erdőélésnek nevezték.

Az erdőgazdálkodás-történeti munkák a 18. század végén, a 19. század elején[1] megkonstruált vágásfordulóra alapozott, üzemtervekkel rendelkező erdőgazdálkodást tendenciózus módon szembeállítják az ún. közösségi, paraszti erdőhasználattal, azaz a hagyományos erdőműveléssel, az ún „erdőéléssel”. Ráadásul a hagyományos erdőélés fogalom helyett az erdőkiélés kifejezést alkalmazzák arra az erdőhasználatra, ami megelőzte a faanyagtermesztő gazdasági tevékenységre korlátozódó erdőhasználatot. (Fontos mérföldkő Hegyi Imre 1978-ban megjelent  „A népi erdőkiélés történeti formái. Az Északkeleti-Bakony erdőgazdálkodása az utolsó kétszáz évben” című munkája, ugyanis ettől datálható az erdőkiélés fogalmának erdészettörténeti szakirodalomban történő térhódítása – és a tradicionális erdőhasználat félreértelmezése.)

Andrásfalvy Bertalan és más néprajzkutatók kiváló tanulmányokat írtak a magyar földközösségek tradicionális erdőhasználatáról. Eredendően, a középkorban a falu határában lévő szántóföld, rét, legelő, erdő, halászóvíz és nádas tulajdonjogát, a határ birtoklását és a haszonvétel módját (a használatot) a faluközösség határozta meg: ezt nevezzük földközösségnek. A határhasználatot a földesúr és a faluközösség viszonyrendszere, és a közös birtoklás formái szabták meg. A gazdálkodást, a közösen használt területek haszonvételeinek megosztását a jogokra és kötelességekre kitérő falutörvények, földesúri és egyéb statútumok szabályozták: ez a földesúri vagy éppen királyi tulajdonú erdőkhöz való ún. szabad használati jog.

Az erdő-legelő párharcról (a legelő állatok erdőből történő kiszorításáról) itt most nem szólok, mert az végképp szétfeszítené esszém kereteit. Csak annyit jegyzek meg, hogy az erdei legeltetés/makkoltatás, illetve a 19. században egyre nagyobb mértéket öltő legelőhiány összefüggéseit, a legelőkérdés lényegét legtömörebben Téglás Károly foglalta össze 1902-ben az Erdészeti Lapokban.

A legelőerdő és a fáslegelő határán napjainkban (Bükki Nemzeti Park, Cserépfalu)

II. Véghasználat és erdőfelújítás

A WWF-blog másik hiányos (ezért hibás) megállapítása, miszerint az őserdőket és/vagy az organikus erdőket, járt erdőket felváltó fahasználati, mérnöki erdőt („egykorú erdőt”) kialakító „klasszikus erdőgazdálkodás” (az ún. „tartamos erdőgazdálkodás”) csupán a véghasználatok révén járult volna hozzá az erdők romlásához.

Ugyanis nemcsak a véghasználattal van baj, hanem a véghasználattal (a vágásos erdőgazdálkodással) együttjáró erdőfelújítással is! Nemcsak a vágásterületek ökoszisztémát romboló hatására kell figyelnünk, hanem az erdőfelújítási tevékenység, protokoll révén kialakított erdőszerkezetre, denzitásra is! Mert az újabb és újabb véghasználati fakitermelést megelőző erdőfelújítási kötelezettség (nevelővágások) során alkalmazott ápolások, tisztítások, egészségügyi fakitermeléseket követő „mindenféle” gyérítések elhibázott mértéke egy végzetesen rossz erdőstruktúrát (az optimálisnál jóval sűrűbb erdőszerkezetet) eredményezett.

A nyereségorientált erdőgazdálkodás fajszegényítő, az erdők természetességét ledegradáló hatására, a természetes és természetszerű erdők fennmaradását veszélyeztető tényezőkre számosan és sokszor felhívták a figyelmet. Az erdészettudomány képviselői is rendre arra figyelmeztetik önmagukat, hogy az erdészeti tevékenységet az ökológiai szempontokhoz kell igazítani („az ökológia ugyanis elsősorban az élő rendszerek és környezetük anyag- és energiaáramlásáról szól, s nem szűkíthető csupán a fajszám kérdésére”) – és mégis azt tapasztaljuk, hogy a az erdőművelés hazai gyakorlatával együttjáró fajszegényedés visszafordíthatatlan és a biodiverzitás ökológiai jelentősége csak a szavak szintjén érvényesül. Ugyanakkor mára a fajgazdagság és a természetesség szempontja mellé az erdők ellenálló-képességének, az erdőt alkotó fák egészségi állapotának kötelező vizsgálata is felsorakozott.

A soproni egyetem hajdani tanszékvezető egyetemi tanára egyik két évtizeddel ezelőtti írásában így összegezte az erdészeti beavatkozások nyomán az  erdőszerkezet vonatkozásában bekövetkezett változásokat: „A lehetőleg jól hasznosítható, minőségi faanyag termelését célul tűző tervszerű erdőgazdálkodás ökológiailag legfontosabb következménye az erdők »besűrűsödése«. Ezzel magyarázható, hogy a háború óta a honi erdők évi átlagnövedéke (ez a törzsre rakódó térfogatnövekvényt jelenti hektáronként) több mint kétszeresére, hektáronként 2,5 köbméterről 6,1 köbméterre gyarapodott.” (Mátyás Csaba: Mérlegen a magyar erdők. TermészetBúvár 2000. 11. szám) Valamint ennek a szemléletnek és protokollnak a következménye az, hogy az erdők egészségi állapota és a fák minősége napjainkra végzetesen leromlott. (Lásd: 2. KIEGÉSZÍTÉS)

2. KIEGÉSZÍTÉS. Az erdők besűrűsödése és a fák adaptációs küzdelme. ● A termőhely utilitarisztikus kihasználása és a faanyagtermesztés szempontjából kedvező törzsalak nevelése, azaz a hozamvezérelt állománynevelés következményeként erdeink tehát „besűrűsödtek”, azaz a hagyományos erdőszerkezettől (lásd: járt erdő, organikus erdő) eltérően jóval nagyobb egyedsűrűségű, erőteljes koronazáródású erdőszerkezet alakult ki. Ennek az egészségtelenűl sűrű faállomány-szerkezetnek a legszembeötlőbb indikátora a fák törzséből kinövő póthajtások sokasága. A fák póthajtásainakkialakulása, az ún.másodlagos korona megjelenése, a fák „legatyásodása”, „alulszőrösödése” a fák természetes adaptációs rendszerének része – ugyanakkor vészjósló tünete a magyar erdők egészségi állapotának és minőségromlásának. Ezekben az erdőfelújítási, erdőnevelési tevékenységekkel kialakított sűrű erdőkben az egyes fák termőterülete, „növőtere”, azaz a faegyedek táplálékfelvételére és növekedésére rendelkezésre álló területe vészesen lecsökkent. A fákat gyökérkonkurencia, az intenzíven és erőteljesen záródó lombkorona miatt pedig a szükségesnél kisebb asszimilációs felület kínozza. A fény felé törekvés következtében a sudár törzsű fák szilárdsága, és a többi fizikai tulajdonsága végzetesen leromlik. A magyar erdők agonizálnak – amit az egyre intenzívebben jelentkező fakidőlések, természetes bolygatások („zavarások”) is jeleznek – aminek ok-okozati összefüggésrendszerét és tanulságait nem kellően értelmezzük (hajlamosak vagyunk mindent a „klímaváltozásra” fogni).

“Alul szőrös”, azaz legatyásodott erdő…

Mint tudjuk, a spontán fakidőlések egy bizonyos fokig részei az erdők természetes dinamikájának, hiszen az öreg faegyedek kidőlése nyomán holt faanyag (álló és fekvő holtfák sokasága) jön létre, ami táplálékforrást nyújt az élővilág számára, ugyanakkor egy természetes(ebb) erdőkép alakul ki: fokozódik az elegyesség (fafajdiverzitás), a vegyeskorúság (kordiverzitás); inhomogén lesz a záródás (többszintű faállomány alakul ki) stb. Azaz növekszik az ún. strukturális diverzitás, minek következtében javul az erdő ellenálló-képessége. Az utóbbi idők extrém időjárási jelenségeinek tulajdonított növekvő tendenciájú bolygatások, a jég- és hótörések, valamint a széldöntések által érintett területek méretének, az ilyen események gyakoriságának erőteljes növekedése hazánk erdeiben azonban kórosnak tekinthető. Olyan tünetnek, amely rendszerszintű problémát sejtet.

Például az 1996. januárjában bekövetkezett börzsönyi jégtörés kapcsán a kutatók megvizsgálták, hogy mekkora területet érintett a káresemény, milyen domborzati viszonyok közt dőltek ki a fák, mik voltak a faállomány jellemzői és kimutatható-e ok-okozati összefüggés az erdészeti tevékenység és a bolygatások kialakulás közt? (Aszalós Réka – Standovár Tibor – Ruff János – Barton Zsolt: A börzsönyi jégtörések okairól az országosan egyre nagyobb területet érintő jégtörések fényében. In Mátyás Csaba – Vig Péter [Szerk.] Erdő és klíma IV. kötet. Sopron, 2004. 249–262.)

A háttér-okok felderítését követően két faktorcsoportot vizsgáltak meg: a domborzati viszonyokat és a faállomány jellemzőit (ezen belül az elegyarányt és a faállomány minőségét). Megállapították, hogy a majdnem homogén bükkös egyedei azért érzékenyek például a jégtörésekre, mert a gyökérzetük sekély, fájuk törékeny. A bolygatás létrejöttének egyik magyarázó változója az ún. sudárlóság, amit a minél nagyobb egyedsűrűséggel, azaz az erdőgazdálkodási tevékenységgel érnek el. A rendszeres nevelővágásokkal kialakított sudár, elágazásmentes törzsű fákból álló homogén állományok fái törékenyebbek, dőlékenyebbek, mint a változatos szerkezetű erdők faegyedei.

A végső következtetésük úgy szól, hogy a megvizsgált természetes bolygatás létrejöttében az erdészeti kezelésnek szerepe van, azonban ez nem nyert bizonyítást. A szerzők szerint ugyanis a sudárlóságnak, mint fontos változónak nem nagy a prediktív ereje. Holott itt van jelentősége a predikciós analízisnek, az ismert és már bizonyított törvényszerűségekből levonható következtetéseknek. Hiszen ha az ugyanolyan időjárási anomáliának kitett, hasonló elhelyezkedésű, de heterogén struktúrájú, többkorú, 100-200 éves bükkfák lábon maradtak – akkor itt a homogenitás és a sudárlóság (mint a sűrű erdőszerkezet következménye) a háttér-ok, ami már maga is okozat (tünet): méghozzá az erdőgazdálkodási paradigma („erdészeti kezelés”) következménye.

Nagy felületeket érintő (nem kívánatos) természetes bolygatás bükkösben.

III. Konklúziók. „Lehet valamit tenni?”

Összegezve: a vágásciklusokra (véghasználat, erdőfelújítás, állománynevelés) épülő – és a kedvező törzsalak nevelését célul kitűző – erdőgazdálkodás által kialakított erdők szerkezete, erdőképe rossz, egészségi állapota leromlott, a bennük növekedő fa minősége gyenge. Ugyanakkor a vágásos üzemmódba tartozó fakitermelési fahasználati tevékenységek során létrejövő vágásterület tátongó tájseb, amely látványnak is csúnya (mert széttördeli a tájképet), ráadásul ökológiai sokkot is okoz, hiszen egy vágástérben megszűnik mindaz, ami a természetes, természetközeli erdő sajátja (amit az erdőtörvény és a természetvédelmi törvény is célul tűzött ki). Ellehetetlenül, elpusztul az érintett terület eredeti erdei életközössége, eltűnik az addig jellemző ökoszisztéma, elillan az erdőklíma, megszűnik a vízkörforgás, lepusztul a talaj. Ez a fajta erdészeti beavatkozás nem csupán a természetvédelmi érdekeket negligálja, hanem ellentmond a fenntartható erdőgazdálkodás hosszú távú céljainak is, alapvetően magának az erdőtörvénynek, az abban megfogalmazott elveknek! Ezek után adódik a kérdés, hogyan tovább? A „Lehetne-e valamit tenni?”, azaz kinek van „a változásban kulcsszerepe?” kérdésekre GL nem igazán adott jó választ: nem megfelelőek a konklúziók, mert látszólagosak (hamisak) a premisszák.

Nézzünk három konklúziót – és a hozzájuk fűzött kiegészítéseket, esetleírásokat.

1. „…semmi mást nem kellene tenni, mint a védett területek egy részén felhagyni a fakitermeléssel.”

Nem ez a megoldás. Nem egy részén és nem kell felhagyni a fakitermeléssel – a véleményem szerint.

Először is: a természetvédelmi oltalom alatt álló erdők teljes területén (jelenleg: 458.154 hektár) szükséges az elsődleges rendeltetésnek érvényt szerezni – ami azt jelenti, hogy ezeket az erdőket csak és kizárólag szálalással, „örökerdő üzemmódban” szabad kezelni. De nemcsak szabad, hanem kötelező kezelni, művelni! (Az „örökerdő üzemmód” kifejezéssel kapcsolatban ide citálom egyik erdőmérnök lektorom megjegyzését, miszerint az örökerdő üzemmódnak jelenleg olyan feltételeket határoz meg az erdőtörvény, ami alapján – hiába ez a legkíméletesebb – nem alkalmas természetvédelmi kezelésnek. Az  „örökerdő üzemmód” egy nagy körültekintéssel használandó szakkifejezés…)

Másodszor: az erdőket nem célravezető magukra hagyni – mint erről fentebb említést tettem –, ugyanis ez az ökoszisztéma az őskor óta magán viseli az ember közvetett vagy közvetlen hatását, tehát az erdő annyira természeti, mint amennyire kulturális jelenség (lásd: 1. KIEGÉSZÍTÉS). Az viszont nem mindegy, hogy csupán faanyagtermesztő helynek tekintjük-e (gazdasági erdő) vagy egy komplexebb haszonvételekkel és kezeléssel alakított természeti-természetközeli élőhelynek (organikus erdő). Az erdőrezervátumok, illetve a természeti övezetek esetében természetesen érvényesülhet a vadon-szemlélet, de ne essünk a végletekbe. A természetvédelmi szempontokra leegyszerűsített tanulságos példa a Tilos-erdő erdőrezervátum esete. (Lásd: 3. KIEGÉSZÍTÉS)

3. KIEGÉSZÍTÉS. Az újszentmargitai Tilos-erdő erdőrezervátum (15/2000 KÖM) magterülete. ● A Hortobágyi Nemzeti Parkhoz tartozó 22,3 hektáros erdőrezervátum (a II. katonai felmérésen „Szent Margitai erdő”, illetve ami megmaradt belőle a huszadik század kíméletlen erdőgazdálkodását követően) sosem volt vadon. Ez a sziki tölgyes hajdanán kultivált legelőerdő és fáslegelő komplex volt, azaz: legelőkkel és hatalmas pusztai térséggel övezett, tisztásokkal, nádasokkal, csenkeszes gyepfoltokkal tarkított erdőssztyepp-erdő („organikus erdő”). Attól lett vadon, hogy hagytuk elvadulni, azaz becserjésedni, beerdősödni. A jelenlegi vadon-jelleg, „őserdőre” jellemző megjelenés a nem kellő alapossággal megtervezett természetvédelmi kezelés (kezeletlenség) következménye: az idős tölgyfákat megfojtja az újulat (ugyanaz a helyzet, mint az Észak-középhegység máig fennmaradt legelőerdő-fáslegelő foltjai esetében (http://lithosphera.hu/hajdani-fas-legelok-nyomaban_lofo-tisztas/).

A Tilos-erdő 2020 nyarán.

Mivel nem kérdés, hogy ez a sziki erdőssztyepp-maradvány nem a korai holocénben kialakult reliktum-társulás (vadon), hanem egy fejlődéstörténet (növényföldrajzi változások) következménye, valamint tájtörténeti folyamatok (kulturális hatások) eredménye. Ezért ennek az erdőnek az esetében nem feltétlen az erdőrezervátummá nyilvánítása, illetve legújabban a Hortobágyi Nemzeti Park „természeti övezetébe” (Az IUCN szerinti A-zónába) történő besorolása a megoldás, ugyanis a nemzeti parkok területének övezetekbe való besorolásáról és az egyes övezetekre vonatkozó általános természetvédelmi előírásokról szóló 134/2013. VM rendelet szerint a természeti övezetnek kizárólagos rendeltetése a táj és az ökoszisztéma természetes folyamatainak és szerkezetének helyreállítása, fenntartása, az ehhez szükséges feltételek biztosítása. Itt a természeti folyamatokon és a minimális beavatkozás elvén van a hangsúly, márpedig egy hajdani legelőerdő esetében a beavatkozás nélküli védelem nem célravezető. A „Szent Margitai erdő” maradványát a természetkímélő hasznosítás övezetébe kellett volna sorolni, ahol ellentmondás-mentesen lenne folytatható a hagyományos tájhasználaton (tájművelésen) alapuló területkezelési tevékenység is: a néprajztudomány által kiválóan dokumentált erdei legeltetés felélesztésével történő természetvédelmi kezelés. (Olyan mértékben, amitől nem feltétlen válik „kommersz fáslegelővé” a mai erdőrezervátum.)

Hagyásfa a Tilos-erdőben

Ezért lényeges, hogy a földtörténeti múlt őskörnyezeti változásait feltáró paleoökológiai kutatások mellett a történeti ökológia eredményeit is határozottabban vegye figyelembe a természetvédelmi kezelő – amikor kezelési terveket alkot vagy éppen védelmi övezeteket jelöl ki.

Fáslegelő Újszentmargitán.

2. „A változásban kulcsszerepe lehetne magának az erdész ágazatnak…”

Az „erdész(eti – B. Cs.) ágazat” ezt a kulcsszerepet már elveszítette. Gyakorlatilag az erdészet az elmúlt évtizedekben kirekesztette saját magát az erdőből – legalábbis szellemi szinten. Az „erdész-szakma” az általa szétlobbizott jogszabályok paradoxonában vergődik (lásd: a 2017-es erdőtörvény-módosítási kísérletet), miközben az erdészettudomány és rokontudományai is egy idejétmúlt paradigmát képviselnek (lásd a hozamvezérelt szemlélet ökológiai következményeit). A társadalom számára világos: az erdészek a fától nem látják az erdőt – a faanyagtól nem látják az ökoszisztémát. Számos példa közül most két olyan esetet osztok meg dióhéjban (a részletes, adatolt esszék hamarosan felkerülnek a Lithospherá-ra), amelyek iskolapéldái az erdészeti gyakorlat és paradigma lefojtottságának (a paradigma-nélküliségnek?), annak, hogy ma Magyarországon az erdészeti szakzsargonnal miképpen lehet a valóságot megmásítani és álszent módon természetvédelmi érdeknek feltüntetni a hozamvezérelt, bevétel-orientált faanyag-kitermelést. Továbbá annak a mentalitásnak, amely a jogi szabályozás entrópiáját és a fogalmi zűrzavar-keltést kihasználva a természetvédelmet kívánja csapdába csalni. (lásd: 4/A. KIEGÉSZÍTÉS; 4/B. KIEGÉSZÍTÉS)

Sűrű sötét erdő a Bükk-fennsíkon.

4/A. KIEGÉSZÍTÉS. Az egyik eset a bükki Őserdő védőzónájának agóniája. A Bükki Nemzeti Parkban a „tartamos erdőgazdálkodás” véghasználati tájsebei mellé egyre inkább felsorakoznak a fenyők világméretű pusztulására hivatkozó tarvágások is. 2019-ben sajtóhír járta be az országot, miszerint veszélyben a bükki „Őserdő”, s az erdészek a jövőjéért dolgoznak. Pontosabban az Őserdő erdőrezervátum magja „csak” közvetett veszélyben van, valójában a bükk-fennsíki erdőrezervátum magterületének (Szilvásvárad 78/A erdőrészlet) védőzónájában lévő telepített fenyvesek (pl. a Szilvásvárad 60/A erdőrészlet) pusztulnak – mint ahogy általában a magyarországi lucfenyvesek.

A fenyő szorításában…

A szakmai megbeszélések, egyeztetések nyomán az EGERERDŐ Zrt. egy közleményt jelentetett meg az erdészek, erdőgazdálkodók és fakitermelők honlapján, az „erdő-mező online” nevű hírportálon és ezzel párhuzamosan a HEOL nevű heves megyei hírportálon, amelynek végkövetkeztetése így szól: „Az erdész szakemberek és a kutatók egyetértettek abban, hogy a védőterületben lévő fenyveseket célszerű 3 zónára osztani. Az őserdőhöz legközelebb eső 200 m-es sávban a természetes folyamatokra hagyják a régi erdő pusztulását, ahol a szukcesszió törvényei alakítják ki az új erdőállományt. A második zónában a javaslatok szerint már kisebb sávokban, ún. kulisszás módszerrel történhet fakitermelés, majd mesterséges erdőfelújítás több pionír fafajjal együtt. A harmadik zónában pedig a gyakorlatban bevált tarvágás utáni erdősítéssel (erdőszerkezet átalakítással) tartható fenn leginkább a védőzóna védőhatása.

Bükk-fennsíki erdőkép.

Az igazság az, hogy az „erdész szakemberekkel” és a „kutatókkal” ellentétben a természetvédelem képviselői a második zónában alkalmazandó módszerrel erős fenntartásokkal, a harmadik zónában alkalmazandó eljárással, „a gyakorlatban bevált tarvágás utáni erdősítéssel” pedig semmiképpen nem tudnak azonosulni – a vágásterek hatása, az erdei ökoszisztéma megszüntetésének következményei, valamint az erdősítések (magvetés vagy csemeteültetés révén történő mesterséges erdőfelújítások) sok esetben elhibázott volta miatt. Különösen azért, mert az itteni erdőtakaró állapota, minősége jelentős hatással van a Bükk-fennsík alatt lévő érzékeny karsztvíz-kincsre, hazánk egyik stratégiai vízbázisára is!

Gyakorlatilag végképp megszűnik az ökológiai szempontból ideális erdőtakaró a Bükkben, ezzel együtt a szépen kifejlett, egészséges asszimilációs felülettel rendelkező lombkorona, valamint az aljnövényzet és a talaj vízmegtartó képessége, elillan az erdőklíma. (Az erdő dinamikus vízmegtartó-képességét a párologtatásban, a vízkörforgásban és a klímaszabályozásban való nélkülözhetetlen részvétel jellemzi. Lásd: A. Makarieva és mások biotikus pumpa elnevezésű elméletét.) Az erdő és puffer-hatásának hiánya miatt a csapadékvíz azonnal a karsztba jut (ugyanis a Bükk-fennsík és a Központi-Bükk tömegének nagyobb része jól karsztosodó mészkőből áll) és a mészkő litoklázis-rendszerén (barlangjaiban, rés-üregeiben, repedéshálózatában) gyorsan végig áramlik és a kilépőpontokon, a karsztforrásokban intenzíven a felszínre tör. Aztán amilyen gyorsan következik be a forrás vízhozam-növekedése, olyan gyorsan apad le, szűnik meg a vízszolgáltatása.

(A feltöltődést követő gyors kiürülésnek egy vízkezelési probléma képezi a másik oldalát: mivel szinte az összes karsztforrás befoglalt, a nagy vízhozamúakra vízművek épültek, az intenzív vízkivétel miatt a kőzet hajszálrepedéseiből a pórustérből az ún. kapilláris-víz is eltűnik – vele együtt megszűnik a víz adszorpciója [adhéziója], a vízmolekulák közötti vonzóerő [a kohézió], a gyengén kötött vízhártya tapadást biztosító ereje [visszatartó ereje], ezért a gravitáció hatására [is] gyorsan kiűrülnek a pórusok – és gyorsan kiszikkad a mészkőből felépülő Bükk-fennsík “karsztvíztartálya”, aminek beláthatatlan ökológiai következményei lesznek.)

Tarvágás a Tar-kő tetején (Szilvásvárad 58/D) Megkezdődött a felszín lemosódása, a talajvesztés…

A Bükki Nemzeti Park szívében, a Bükk-fennsíkon folytatott faanyagtermesztő szemléletű erdőgazdálkodás egy másik következményére, az erdőtalaj barlangokba „költözésére”, mélybemosódására, valamint a barlangi árvizek sokasodására, pusztító hatásaira a barlangkutatók és a vízügyi szakemberek már évek óta figyelmeztetnek. Szeremley Szabolcs barlangkutató és mellesleg erdőmérnök már egy évtizede megkongatta a vészharangot (a Szombathelyen megrendezett XIV. Karsztfejlődés konferencián), miszerint a Bükk-fennsíkon és a Bükk mészkőterületein tapasztalható „nagy kiterjedésű végvágások következtében megnövekedett a felszín vízátbocsájtó képessége”. A karszt mélyébe jutó nagyobb tömegű víz ugyan a források vízhozamának növekedését okozza: „a hiba csak ott van, hogy a nagyobb vízhozam kevésbé kiegyensúlyozott, és a jól karrosodott alapkőzeteken, valamint a víznyelőkön át a mélybe húzódik a talaj… az üregekben sebesen áramló víz felkavarja az iszapot, és időnként fogyaszthatatlanná teszi az innen nyert ivóvizet.” (Szeremley Szabolcs: Néhány karsztfejlődéssel kapcsolatos megfigyelés és fölvetés a Bükk hegység példáin. XIV. Karsztfejlődés konferencia – Szombathely, 2009. 113-120.)

(Lithosphera: A vörös-kői időszakos karsztforrás – egy betegség tünete)

4/B. KIEGÉSZÍTÉS. A másik eset az egyik utolsó alföldi keményfás ligeterdő letermelésére irányuló törekvés.Az Északerdő Zrt. úgy akart egy erdőterv-módosítást kieszközölni 2020-ban, hogy 2021-ben egyébként is körzeti erdőtervezés lesz a Dél-Borsodi Erdőtervezési Körzetben. Az erdészeti hatósághoz benyújtott erdőterv-módosítási kérelmében egy hamis érvre hivatkozva tarvágással akarták letermelni a Natura 2000 oltalom alatt álló Tiszaújváros 22/B erdőrészletet, azt állítva, hogy az állományalkotó kocsányos tölgyek és magas kőrisek többségének általános egészségi állapota rossz, sok a csúcsszáradt, betegeskedő egyed és az erdő jól láthatóan elérte élete végét. Erre hivatkozva tarvágással kívánták az erdő felújítását, a mesterséges erdősítést megkezdeni. (Ugyan azzal a logikával, mint a bükki Őserdő védőzónája esetében hangoztatott „gyakorlatban bevált tarvágás utáni erdősítés”.)

Keményfás ligeterdő (Tiszaújváros , 2020. szeptemberében)

A Tisza mentén ma már ritkaságnak számítanak a keményfás ártéri erdők. A Tiszaújváros 22/B erdőrészlet a „Tiszaújvárosi ártéri erdők” Natura 2000 terület (HUBN22069) alig több mint 10 hektáros része ilyen keményfa ligeterdő (Á-NÉR: J6). Ráadásul a kocsányos tölgyek és a magas/magyar kőrisek átlagos kora közelíti a 120 évet! Hasonló habitust mutat még a 23/A és a 23/P erdőrészlet. A többi szomszédos erdőrészlet ültetvény jellegű nemesnyáras…

Egy ős(i)erdő fragmentuma Tiszaújváros határában – 1.

Egy ős(i)erdő fragmentuma Tiszaújváros határában – 2.

A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főosztály megkeresésére küldött válaszában először az erdőterv módosításának az engedélyezését kikötésekkel javasolta, miszerint „az erdőrészlet területén maximum 2 db 1 hektáros területileg jól elkülönülő tarvágás végezhető el” (2020. szeptember 14-én), majd a javaslatát visszavonta, és az erdőterv módosításának engedélyezésé nem javasolta. (2020. október 22.). Miután a tarvágáshoz a BNPI módosított javaslata és a természetvédelmi hatóság szakmai véleménye alapján az erdészeti hatóság nem járult hozzá, az erdőgazdaság egy újabb offenzívát indított: második nekifutásra már nem tarvágással, hanem szálalóvágással („30 %-os eréllyel”) kívánta az őshonos fafajokat (a 120 év körüli kocsányos tölgyeket magyar kőriseket) kitermelni – folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodási módnak feltüntetve a szálalóvágást! (Az erdőgazdálkodó 2020. decemberének utolsó napjaiban benyújtott újabb erdőterv-módosítási kérelmét, valamint a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal Környezetvédelmi és Természetvédelmi Főosztály – a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság adatszolgáltatása alapján 2021. 02. 26-án elkészített – természetvédelmi szakmai véleményét és annak indoklását egyelőre nincs módomban ismertetni, holott precedens-értékű, s mint alapvető példázat, természetvédelmi és erdészettudományi és természetvédelmi tárgyú tankönyvekbe kívánkozik.

A keményfás ligeterő (Tiszaújváros, 2020. októberében)

Annyit viszont ki kell emelni, hogy a második természetvédelmi szakmai vélemény kifogásolta a kérelem indoklását, melyben az erdőgazdálkodó a szálalóvágást folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módnak tüntette fel, mellyel a természet védelmére vonatkozó nemzeti és európai uniós jogkövetelményeknek kíván megfelelni. Holott az erdőtörvény rendelkezései szerint a szálalóvágás vágásos üzemmódban végrehajtott véghasználat jellegű kitermelés, melynek során véghasználati terület keletkezik, ezáltal ellentétes a folyamatos erdőborítás fogalom-meghatározásával (erdőtörvény 5 § 13.)[2] (Egyébként a szakmai vélemény a Tiszaújvárosi ártéri erdő 2012-ben elfogadott Natura 2000 fenntartási terve kezelési javaslatának ellentmondásosságára is felhívja a figyelmet, amely szintén folyamatos erdőborítást biztosító gazdálkodási módnak tekinti a szálalóvágást.) Valójában csak a szálalás nevű fakitermelési mód sorolható be az „örökerdő üzemmódba” – amely során az erdőgazdálkodással kezelt erdőben „erdőfelújítási kötelezettséget keletkeztető véghasználati fakitermelés nem történik.

Végezetül – az erdőgazdálkodó erőteljes offenzívájának határozott leblokkolását követően – a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kormányhivatal Agrárügyi Főosztály Erdészeti Osztály a BNPI adatszolgáltatása által elkészített természetvédelmi szakmai vélemény indoklását egy az egyben átvette, és második határozatában sem engedélyezte a Tiszaújváros 22/B erdőrészletre vonatkozó módosítást (2021. 03. 03).

3. „Annak a világnak, ami az elmúlt pár száz évben keretet adott az erdők kezelésének, vége. Az erdők leromlottak.”

Mivel ez éppen az erdészek tevékenysége, az erdőgazdálkodási protokoll, az erdészettudományi paradigma miatt történt, ezért érthetetlen GL azon megállapítása, miszerint az erdőknek történő levegő-juttatáshoz az erdészek jelentenék a kulcsot. Az igazság az, hogy nagyon kevés alkalommal bizonyították az erdőmérnökök hogy képesek gyakorlatba ültetni a társadalom elvárásait, de az elméleti tervezés terén sem iparkodtak. (Madas László „Pilisi Parkerdőben”, Roth Gyula Soproni-hegységben vagy éppen Varga Béla Bükkben megbújó örökerdő-kísérletei elszigetelt történetek – olyan kivételek, amelyek erősítik a szabályt… Lásd: 7. KIEGÉSZÍTÉS.)

Másfél-két évtizeddel ezelőtt, az akkor Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium alá tartozó környezetügynek és természetvédelemnek mág önálló erdészeti stratégiája is volt: A természetvédelem erdészeti szakmai koncepciója és távlati fejlesztési feladatai című dokumentumot a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatala 2004-ben készítette el, miközben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Erdészeti Hivatala, a Nemzeti Erdőprogram Programiroda és a Nyugat-Magyarországi Egyetem (Erdőmérnöki Kar, Erdővagyongazdálkodási Intézet) Nemzeti Erdőprogram Szakértői Munkacsoportjának közreműködésével még csak formálódott a Nemzeti Erdőstratégia és Erdőprogram. Ezt nevezik lépéshátránynak… (Lásd: 5. KIEGÉSZÍTÉS.)

5. KIEGÉSZÍTÉS. Lépéshátrány és következménye ● 2003-ban a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium természetvédelemért felelős helyettes államtitkára (Haraszthy László) kezelésváltást szorgalmazott a védett állami erdők esetében: a Természetvédelmi Hivatal 58.000 hektár védett állami erdőt kívánt saját vagyonkezelésbe vonni a második Nemzeti Természetvédelmi Alaptervben megfogalmazott szakpolitikai stratégia mentén. Az „erdész-szakma” ellenállása következtében 2003-ban az Erdészeti Lapok hasábjain ötrészes vita bontakozott ki, melynek tapasztalatait Halász Gábor, Gémesi József, Mészáros Károly a folyóirat novemberi számában foglalta össze. Ezen vélemények és viták folytatásának tekinthető az Erdészeti Lapok 2004. februári számában közölt, a természetvédelem még meg sem jelent erdészeti koncepcióját elutasító írás Koloszár József tollából. A soproni erdészeti egyetem tanárát, akkori rektorát Sódor Márton a következő lapszámban ugyan helyreigazította (a mainstream irányzat keretei közt maradva), de elszabadult a pokol, hiszen az állami természetvédelemnek előbb volt erdőstratégiája, mint az erdészeti vonalnak, ekkor ugyanis a Nemzeti Erdőstratégia még csak kidolgozás alatt állt: „Az EU jogharmonizáció keretében a kormány vállalta a Nemzeti Erdőstratégiakidolgozását. A Nemzeti Erdőstratégia megalapozásán munkálkodó tudományos műhelyekkel való szoros együttműködésben a tárca szakmai irányításával, külső szakértők bevonásával folytatódik a természetvédelmi irányelvek kidolgozása.

Felébredt az erdész-szakma: a gazdasági szempontú erdővédelemmel és a fenntartható erdőgazdálkodással összefüggő irányvonalakat és célkitűzéseket megfogalmazó Nemzeti Erdőprogram 2006-2015 a 1110/2004. (X. 27.) kormányhatározat formájában 2004-ben jelent meg, ezt követően pedig elkészült a jelenleg mérvadó Nemzeti Erdőstratégia 2016-2030 elnevezésű dokumentum, mely az erdőgazdálkodás szakmai kihívásait, illetve az elérendő célokat fogalmazza meg.

IV. Konklúziók. Mit kell tenni? (Az erdők romlásának megállítása 5 + 1 pontban)

A fentiek alapján a megoldás kulcsát nem az erdészek, hanem az erdészeti paradigma megváltoztatása jelenti. A paradigmaváltás a természetvédelemre is ráférne, ami az eljelentéktelenedés utolsó fázisában van: még mindig az erdő- és mezőgazdasági lobbi halálos ölelésében vergődik, miközben éppen elfoglalja a válságteremtő turisztikai ágazat – ökoturisztikai fejlesztéseknek álcázott PR-marketing-offenzívájával.

Tehát: mit tehetünk valójában az erdők romlásának megállításáért – „addig is, amíg el nem jön a valódi paradigmaváltás”?

1)

Először is túl kell lépni azon, hogy évtizedek óta csak beszélünk, cikkezünk, konferenciázunk a „folyamatos erdőborítás melletti erdőgazdálkodás” kívánatos voltáról. Cselekedni kell: azonnal (egy erdőtervezési ciklus alatt) át kell térni az „örökerdő üzemmódra” – a gazdasági rendeltetésű erdők esetében is, egyébként pedig a természetvédelmi célú (azaz ökológiai szempontú) erdőkezelésekre. Ezt segítené, ha az állami tulajdonban lévő természetvédelmi oltalom alatt álló erdők vagyonkezelése az erdészeti részvénytársaságoktól átkerülne az állami természetvédelemhez (a nemzeti park igazgatóságokhoz). A nemzetipark-igazgatóságok természetvédelmi szempontú erdőkezelést (organikus erdőművelést) folytathatnának ezeken a területeken, akár örökerdő üzemmódban is – természetesen az erdőrezervátumok magterületén, illetve a természeti övezetekben a teljes érintetlenséget biztosítva, de a vadonszemlélet mérséklésével.

Itt jegyzem meg, hogy Bartha Dénes, a soproni erdészeti egyetem professzora egy vele készített interjúban – mely a A Sóstói-erdőben végzett fakitermelés társadalmi vitájához kapcsolódott – megjegyzi, hogy az erdőgazdálkodás kifejezés, azaz a faállománnyal borított területeken végzett tevékenységre használt terminus technikus nem szerencsés, mert a nyereségérdekeltség csak a gazdasági rendeltetésű faállománnyal borított területeken (leginkább a faültetvényeken, amelyek sajnos már az ország erdőterületének kétharmadát teszik ki) várható el, az ökológiai értelemben vett erdőkben nem! Ezért a neves szakember az erdőfenntartás kifejezés használatát szorgalmazza, ami tartalmát tekintve a fenntarthatóságra és az ökoszisztéma-szemléletre utal. (Bartha Dénes: Csak a gazdasági erdőknél szempont a nyereség. Magyar Nemzet)

6. KIEGÉSZÍTÉS. Kezelésváltás és kezelési terv ● Amint az 5. KIEGÉSZÍTÉS-ben jeleztem, egyszer már meghiúsult egy tervezett kezelésváltás erdőügyben. 2003-2004-ben zajlott a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium természetvédelemért felelős helyettes államtitkára (Haraszthy László) és az erdőgazdaságok felettese, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. küzdelme, amikor is a Természetvédelmi Hivatal 58.000 hektár védett állami erdőt kívánt saját vagyonkezelésbe vonni. (Akkor Magyarországon 970.000 hektár állami erdőből 350.000 hektár erdő ált természetvédelmi oltalom alatt, ami az összes védett erdő 90%-át jelentette.)

Abban az időben, az érvényben lévő második Nemzeti Természetvédelmi Alaptervben (II. NTA)[3] az erdő igen hangsúlyosan jelen volt (5.3.5. Az erdők természetvédelme; 53.5.1. A védett erdőterületek; 5.3.5.2. Az erdőrezervátumok védelme, fenntartása; 5.3.5.3. A nemzeti erdőstratégia természetvédelmi irányelveinek kidolgozása). Az Alaptervben olvasható kívánalom: „világosan meg kell fogalmazni a társadalom erdőkkel kapcsolatos elvárásainak jelentős mértékű változását, erősítve az erdők természetvédelmi, közjóléti szerepét.

Sajnos az előre mutató koncepcionális mondatok közé olyan dekonstruktív megállapítás is belekerült az alaptervbe, amelytől a mai napig nem tud szabadulni a természetvédelem: „a védett természeti területen lévő erdők esetében a természetvédelmi kezelési terv elkészítéséig a természetvédelemért felelős miniszter egyetértésével, a 30/2001. (XII. 28.) KöM rendelet 7. § (2) bekezdése alapján megállapított körzeti erdőterv tekintendő kezelési tervnek.” A természetvédelmi kezelési tervek és a körzeti erdőtervek közötti háborúban sajnos a kezelési terveket elkészítő nemzeti park igazgatóságok állnak vesztésre. Az első természetvédelmi alaptervekben olvashatjuk: „A tervezési időszak kiemelt feladata a 10 nemzeti park, 36 tájvédelmi körzet és 142 természetvédelmi terület természetvédelmi kezelési tervének kidolgozása.” A természetvédelmi kezelési tervek kidolgozása azóta is kiemelt feladat, hiszen elég nehézkesen készülnek, sok esetben a kihirdetésig (jogszabállyá válásig) el sem jutnak. A Bükki Nemzeti Parknak például mindezidáig nincs (kihirdetve) érvényes kezelési terve! Ennek hiányában a természetvédelem is csupán tüneti kezelést nyújthat erdőügyben.

Miután a magyarországi erdők – így a védett erdőterületek is – nagyobbrészt állami tulajdonban vannak, ezért a fakitermelést (vagyonkezelést) végző állami erdőgazdaságok részére – a körzeti erdőtervezés során – a „kiszámítható gazdálkodási környezet” megteremtése érdekében ún. hozamszabályozást végeznek: a régebben erdészeti hatóság, újabban a Nemzeti Földügyi Központ Erdészeti Főosztálya meghatározza a tíz éves erdőtervi ciklus alatt egy-egy erdőtervezési körzetben kitermelhető összes famennyiséget. Ennek során azonban egyáltalán nem veszik figyelembe az erdő elsődleges rendeltetését: nem tesznek különbséget a természetvédelmi és a gazdasági rendeltetésű erdőterületről kitermelhető faanyag mennyisége között, azaz a természetvédelmi oltalom alatt álló erdőkben is a gazdasági rendeltetésű erdőterületeken bevett módszerekkel és eréllyel (!) folyik az erdőgazdálkodási tevékenység. Magyarán a hozamszemlélet felülírja / legyűri az ökológiai megfontolásokat, a természetvédelmi érdekeket. (Teheti ezt azért is, mert vagy nincsenek természetvédelmi kezelési tervek, vagy felületesek az erdők vonatkozásában – hiszen hiányzik az alap, a természetvédelem határozott erdőstratégiája. Lásd: 8. KIEGÉSZÍTÉS.)

Látnunk kell, hogy a körzeti erdőtervezéssel kapcsolatos elhibázott természetvédelmi protokoll a következő: a természetvédelemnek kell bizonyítania, hogy a természetvédelmi rendeltetésű erdőben természeti értékek találhatók, hogy az erdőrészletben védett vagy fokozottan védett fajok élnek, táplálkoznak, szaporodnak. Valójában azt kell igazolnia a természetvédelemnek, hogy az erdő ökológiai jelenség (ökoszisztéma), nem csupán faanyagtermesztő hely (termőhely). A faji-egyedi szintű térinformatikai adatok alapján pedig maximum időbeli korlátozásokat és/vagy hagyásfa-csoportok kijelölését lehet elérni – az erdőtervezés során…

2)

Túl kell lépni a kirakat-erdők kommunikációján, azon hogy az erdészek néhányhektáros fragmentumokat, a  folyamatos erdőborítást biztosító erdőgazdálkodással fenntartott örökerdőket mutogatnak – mint a pro silva szemlélet emlékműveit! Kijelenthetjük, hogy a kvantitatív jellemzők, a statisztikai adatok és az arányok lehangoló képet nyújtanak – különösen ha figyelembe vesszük, hogy olyan erdőterületekről, erdő művelési ágba besorolt „erdőtervezett”, azaz körzeti erdőtervezési eljárás alá tartozó területekről van szó, amelyek fele telepített akácból, fenyőből, nemesnyárasokból álló ültetvény, kultúrerdő. A másik felének nagy része pedig éppen vágásterületet, vagy újulat, fiatalos stb. ami ökológiai értelemben szintén nem nevezhető erdőnek – hiszen ott se erdőklíma, se fajgazdag erdei életközösség, se strukturális diverzitás nem tapasztalható… Ami pedig erdőnek tűnik (azaz vágásérett korba lépett), annak fái a folyamatos adaptációs küzdelmek miatt gyenge minőségűek, betegek. Jelenleg hazánk erdeinek 1,4 %-a tekinthető valódi erdőnek (ökoszisztémának, örökerdőnek), ami végzetesen kevés! (Lásd: 7. KIEGÉSZÍTÉS.)

7. KIEGÉSZÍTÉS. Egy kis erdőstatisztika. Az Országos Erdőállomány Adattárban, valamint az Országos Statisztikai Adatfelvételi Programból származó „Magyarország erdeinek összefoglaló adatai” című kiadványokban (kiadja a Nemzeti Földügyi Központ, Erdészeti Főosztály, Budapest) szereplő Magyarország erdeire vonatkozó statisztikai adatokat tanulmányozva figyelemmel kell lennünk arra, hogy a statisztikákban az erdő, nem mint ökoszisztéma (erdei élőhely, erdővel borított terület) jelenik meg, hanem csupán mint erdőterület, azaz erdő művelési ágba besorolt („erdőtervezett”, azaz körzeti erdőtervezési eljárás alá tartozó) terület.

2019-ben hazánk 1.938.544 hektár kiterjedésű „erdőterületéből”, az összes erdőrészletből (a faállománnyal borított erdőrészletek összes területe: 1.867.588 hektár) a vágásos üzemmódok területe 1.756.627 hektár, míg a folyamatos erdőborítást biztosító (szálaló, átalakító, faanyagtermelést nem szolgáló) üzemmódokkal, azaz a „természetközeli erdőgazdálkodással” jellemezhető terület mindösszesen 181.917 hektár kiterjedésű (9,4 %).

Ebből örökerdő (szálaló szerkezetű erdő) mindösszesen 6.233 hektár (1,4 %)[4], faanyagtermelést nem szolgáló erdőterület 82.235 hektár, az átmeneti üzemmódban kezelt erdőterület: 73.449 hektár.

Úgy tűnik (és így is szokták kommunikálni az erdészeti részvénytársaságok szóvivői) hogy a hazai erdők közel 10 %-a mentesül a véghasználattól. Ezt a kijelentést azonban pontosítani kell: mivel az erdőtörvény 71 § (1) bekezdés e) pontja szerint a „szálalóvágás a faállomány fokozatos, 30 évet meghaladó időtartamú, több alkalommal végrehajtott véghasználat jellegű kitermelése”, ezért csupán a szálalás nem minősül véghasználatnak! Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon örökerdőnek az erdők mindösszesen 1,4 %-a tekinthető…

Szinte mindegy, hogy tíz százalék vagy másfél százalék – ez nagyon-nagyon kevés. Kevesebb, mint a természetvédelmi oltalom alatt álló erdők területe, aránya. (A hazai jogszabályok révén természetvédelmi oltalom alatt álló védett és fokozottan védett területek összesen 458.154 hektár kiterjedésűek voltak 2019-ben, ami az erdőterületek 24 %-át jelenti. Az erdőrészletek elsődleges rendeltetését tekintve 2019-ben 729.818 hektárnyi erdőrészletnek volt védelmi rendeltetése, ami közel 38 %.)

3)

Az állami természetvédelemnek (a nemzeti park igazgatóságoknak) stratégia szintjén újból fel kell vállalnia az erdőket, az erdei ökoszisztémát – vissza kell foglalni az erdei élőhelyeket. Ugyanis az éppen most formálódó Nemzeti Természetvédelmi Alapterv (V. NTA 2021-2026) jóformán nyomokban sem tartalmaz erdőt. Pedig mindennél fontosabb, hogy az állami természetvédelemnek legyen világos és értelmes stratégiai célrendszere az erdők (mint antropogén hatásoktól sem mentes ökoszisztémák – azaz a természeti és kulturális örökség tájtörténeti elemei) megóvása, fenntartása érdekében. (Lásd: 8. KIEGÉSZÍTÉS)

8. KIEGÉSZÍTÉS. Az erdőket érintő természetvédelmi stratégia azért is szükséges, mert az Európai Unió Bizottsága 2020. május 20-án nyilvánosságra hozta az Európai Zöld Megállapodásban előirányzott, a természet megőrzését és helyreállítását célzó, 2030-ig tartó időszakra szóló Biodiverzitás Stratégiát, amely számos erdővédelmi, erdőgazdálkodási, erdészeti vonatkozású megállapítást, célkitűzést, illetve intézkedésitervet tartalmaz. (Többek között a stratégia a biodiverzitás fenntartása szempontjából kiemelt jelentőséget tulajdonít a még meglévő természetes- és őserdők, öregerdők fokozott védelmének, az erdők természetességi állapota javításának, valamint az erdők abiotikus és biotikus károkkal, kártevőkkel szembeni ellenálló képessége fokozásának.)

Mindezen szempontsor – tehát a stratégiai jellegű, átfogó és általánosságban megfogalmazott célok erdőre, erdei élőhelyekre történő megfogalmazása – azonban hiányzik az V. NTA 2021-2026 tervezetéből. Sőt, az eddigi NTA-kat átnézve világosan kitűnik, hogy az erdő egyre hangsúlytalanabbá válik az egymást követő természetvédelmi szakpolitikai stratégiákban!

Annak ellenére jelentéktelenedik el az erdő, hogy másfél-két évtizeddel ezelőtt, az akkor Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium alá tartozó környezetügynek és természetvédelemnek még önálló erdészeti stratégiája is volt! A természetvédelem erdészeti szakmai koncepciója és távlati fejlesztési feladatai című dokumentumról és az akkor még csak formálódó Nemzeti Erdőstratégia és Erdőprogramról fentebb szóltam (Lásd: 5. KIEGÉSZÍTÉS; 6. KIEGÉSZÍTÉS).

A gazdasági szempontú erdővédelemmel és a fenntartható erdőgazdálkodással összefüggő irányvonalakat és célkitűzéseket megfogalmazó Nemzeti Erdőprogram 2006-2015 a 1110/2004. (X. 27.) kormányhatározat formájában 2004-ben jelent meg. Ezt követően készült el a jelenleg mérvadó Nemzeti Erdőstratégia 2016-2030 elnevezésű dokumentum, mely tehát az erdőgazdálkodás szakmai kihívásait, illetve az elérendő célokat fogalmazza meg: ez az erdőstratégia nyilvánvalóvá teszi, hogy az erdész-szakma csupán megújuló erőforrásnak és a gazdasági hasznosítás rendkívül fontos terepének (faanyagtermesztő helynek) tekinti az erdőt.

A nemzeti erdőprogram és az erdőstratégia tehát az utilitarista szemlélet, a kvantitatív értékek jegyében született meg, nélkülözik (sőt, száműzik) a kvalitatív, az ideális és objektív értékek mentén szerveződő természeti, természetvédelmi szempontok érvényesítését és érvényesülését. Ezért is van/lenne különös jelentősége a természetvédelem erdővel kapcsolatos stratégiai elképzeléseit határozottan megfogalmazni és rendszerbe foglalni.

Ehhez képest (és az első két Nemzeti Természetvédelmi Alaptervhez képest) az V. NTA 2021-2026 tervezete csupán egy helyen, a „3.4 Erdők vagyonkezelése” című fejezet tárgyalja (inkább csak említi) a „természeti folyamatokra alapozott erdőfenntartást”. Ez a rész általánosságokat és absztrakciókat tartalmaz, melyek a nemzetiparki igazgatóságok által vagyonkezelt, erdő művelési ágban lévő területekre vonatkoznak: „e természetvédelmi célú erdőkezelés… elsődleges célja a vagyonkezelésben lévő erdők biológiai sokféleségének megőrzése és gyarapítása, a természetvédelem szempontjainak érvényesítése.” Nem tudjuk meg, hogy ez alatt mit kell érteni és azt sem, hogy miképp (milyen konkrét cselekvéssel) kívánatos elérni a kitűzött célt. A „4.7. Élőhelyek megőrzése” című egység pedig az alapvető három élőhely-típus közül kettőről esik szó: a kiemelt jelentőségű vizes élőhelyekről és a gyepekről. A legfontosabb ökoszisztéma, az erdő, még csak említés szintjén sem szerepel. (Reméljük, hogy ez még változik a kihirdetésig. Nem folytatom az V. NTA 2021-2026 tervezetének elemzését és az előző szakpolitikai stratégiákkal történő összevetését az erdők védelmének vonatkozásában, azt majd egy külön tanulmányban megteszem.)

4)

Mielőbb meg kell alkotni az összes védett természeti terület természetvédelmi kezelési tervét és a nemzeti parkok övezeti besorolását! Ezek elkészítése során érvényesíteni kell azt a szemléletet, miszerint a természetvédelem is már rég túllépett a konzerváció jellegű tevékenységeken, a vadonszemléleten – ezért az erdőgazdálkodásnak is meg kellene haladnia végre a vágásos erdőgazdálkodás paradigmáját. A vadon jellegű erdő (természetvédelem) és a faanyagtermesztő hely (erdőgazdálkodás) szembeállítása – mint arról már szó esett – hamis kontextus. A két véglet közt található az organikus erdő, amit fenntartani és kezelni kell. Sem magára hagyni nem szabad, mint az erdőrezervátumokat (ahol a természeti folyamatok zavartalan érvényesülését lehet megfigyelni, kutatni), sem nem szabad a gazdasági érdekek alá rendelni (végzetes hiba csupán faanyagtermesztő helynek tekinteni). (Lásd: 9. KIEGÉSZÍTÉS)

9. KIEGÉSZÍTÉS. Ha felkeressük a magyar állami természetvédelem hivatalos honlapját, azon belül a jogszabályban megjelent természetvédelmi kezelési terveket ismertető oldalt, láthatjuk, hogy igen nagy az adósság: a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek jelentős többsége nem rendelkezik jogszabályban (miniszteri rendeletben) kihirdetett kezelési tervvel – holott a természetvédelmi törvény ezt előírja. (A Bükki Nemzeti Park Igazgatóság működési területén lévő egy nemzeti parknak 1996 óta – a természetvédelmi törvény megjelenése óta) mindez idáig nincs természetvédelmi kezelési terve, holott már kétszer is felül kellett volna vizsgálni… A 9 tájvédelmi körzetéből négynek, a 14 természetvédelmi területéből nyolcnak van elfogadott, kihirdetett kezelés terve. A többi 49 jogszabályban kihirdetett természetvédelmi kezelési terv a közelmúltban védetté nyilvánított kaptárkövekre és földtani alapszelvényekre vonatkozik.)

(http://www.termeszetvedelem.hu/termeszetvedelmi_kezelesi_tervek_jogszabalyban )

A természetvédelmi kezelési tervek elkészítésének és jogszabályban történő megjelentetésének annál is inkább sürgős és elodázhatatlan feladat, mert a második természetvédelmi alaptervbe (II. NTA 2003–2008) sajnálatosan belekerült egy félreértelmezett, máig ható megállapítás, miszerint „A védett természeti területen lévő erdők esetében a természetvédelmi kezelési terv elkészítéséig a természetvédelemért felelős miniszter egyetértésével, a 30/2001. (XII. 28.) KöM rendelet 7. § (2) bekezdése alapján megállapított körzeti erdőterv tekintendő kezelési tervnek.” Ezzel Holott az erdőtervek sem az erdős ökoszisztémák, ökotópok, élőhelyek vonatkozásában nem fogalmaznak meg kezelési elvárásokat, sem az élettelen természeti értékekre, földtudományi vonatkozásokra nem térnek ki – azaz nélkülözik a komplex megközelítést.

Ahol egyáltalán nem szabad gazdasági célú fakitermelést folytatni, azok az erdőrezervátumok magterületei, illetve az ún. természeti övezetek. Reményeink szerint megoldást az IUCN nemzeti parkokra vonatkozó irányelvei jelentenek. Ezeknek megfelelően a nemzeti parkok területét három övezetbe kell besorolni. A nemzetközi előírásnak megfelelően egy 1997-es miniszteri rendelet megnevezte az egyes övezeti kategóriákat, megállapította a nemzeti parkok övezeti kategóriákba történő besorolásának elveit, módját és az egyes övezetekben a természetvédelmi kezelés alapvető szempontjait: eszerint a természeti övezetben („A” zónában, „Wilderness”, vagy natúr, ill. kezeletlen zónában) mindenféle gazdasági tevékenység fokozatosan megszüntetendő, ezek turisták számára sem látogathatók. A természeti övezetek a biológiai sokféleség fenntartását az élőhelyek védelmét, teljes zavartalanságát hivatottak biztosítani. A nemzeti parkok területének övezetekbe való besorolásáról és az egyes övezetekre vonatkozó általános természetvédelmi előírásokról szóló 134/2013. VM rendelet szerint a természeti övezetnek kizárólagos rendeltetése a táj és az ökoszisztéma természetes folyamatainak és szerkezetének helyreállítása, fenntartása, az ehhez szükséges feltételek biztosítása. (Itt a természeti folyamatokon és a minimális beavatkozás elvén van a hangsúly, például egy hajdani legelőerdő vagy egy beerdősödő fáslegelő esetében a beavatkozás nélküli védelem nem célravezető. Lásd: 4/A. KIEGÉSZÍTÉS.)

Meg kell jegyezni, hogy e rendelet megjelenése óta mindösszesen egy nemzeti parkunk, a Hortobágyi Nemzeti Park rendelkezik a természetvédelemért felelős miniszter által kihirdetett rendelet alapján övezeti besorolással (2020. június 2.)…

5)

Végezetül a legfontosabb: az állami természetvédelmet ki kell szabadítani az agrárminisztérium fogságából, az erdő- és mezőgazdasági lobbi halálos öleléséből! Ugyanis a klímaváltozás, a környezetvédelmi problémák, a vízkörforgás és egyéb ökológiai problémák miatt is elengedhetetlen, hogy Magyarországon a természetvédelem, a környezetvédelem, a természeti erőforrások (és az ökológiai érdekek) képviselete önálló szakminisztérium révén kapja vissza hajdani jelentőségét. (Lásd: 10. KIEGÉSZÍTÉS)

10. KIEGÉSZÍTÉS. Miért indított petíciót mintegy három éve a Greenpeace Magyarország egy önálló Környezet- és Természetvédelmi Minisztérium felállításáért?

5+1)

Ezzel kellett volna kezdenem: mind az erdőgazdálkodóknak, mind a természetvédelemnek meg kell értenie és el kell fogadnia az Alkotmánybíróság – az erdőtörvény 2017. évi módosítása nyomán hozott – határozatát, annak szellemiségét. Azt, hogy a nemzet közös örökségébe tartozó természeti és kulturális kincsek – köztük az erdők – használati és hasznosítási joga nem korlátlan! Valamint azt is, hogy védett természeti területen lévő erdők esetében a természetvédelmi szempontok az erdőgazdálkodók gazdasági jogosultsága fölött állnak! Tehát az erdőgazdálkodók az erdőtulajdonosok „nem formálhatnak alkotmányosan védett jogot arra, hogy a természeti értékkel bíró erdőkben további gazdálkodási jogosultságot kapjanak a természetvédelmi szempontok érvényesítésének kárára”. (AB-határozat 2020. június 15.; ügyszám: II/201/2019)

Lássuk végre a fától az erdőt!

(Eger, 2021. 07. 10.)

[1] Azt követően, hogy 1808-ban Selmecbányán létrejött az önálló erdőmérnökképzés.

[2] Erdőtörvény. 71 § (1) bekezdés e) pontja: „szálalóvágás: a faállomány fokozatos, 30 évet meghaladó időtartamú, több alkalommal végrehajtott véghasználat jellegű kitermelése”; Erdőtörvény 5 § 13 pont: „folyamatos erdőborítás: olyan állapot, amikor az erdő többkorú faállománya folyamatosan borítja az erdő talaját, annak megújulása, felújítása az erdő faállományának védelmében, véghasználati terület nélkül történik, és az erdő tájképi megjelenése jelentős mértékben nem változik”.

[3] Melléklet a 132/2003. (XII. 11.) OGY határozathoz: A 2003–2008 közötti időszakra szóló Nemzeti Környezetvédelmi Program (NKP-II)

[4] 2019-ben fahasználattal érintett erdőterület 100.074 hektár volt, amiből készletgondozó használat (szálalás) 3.241 hektáron történt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .