2024. február hónap bejegyzései

Rontott erdők

Egy gondolat és egy betegségtünet az első erdészeti tanóra megtartásának évfordulójára rendezett erdészeti tudományos konferencia margójára (Sopron, 2024. február 5–6.)
Az erdőjárók, kiándulók leginkább az erdő hiányára, a fakitermelés (például a végvágások) során keletkező vágásterekre, tarvágásokra figyelnek fel (amelyek egyébként az erdőtervezéssel összhangban, esetleg elhibázott tüztifarendelet-szerű jogszabályok következtében alakulnak ki és csúnya tájsebbekként borzolják a szépérzket). Az erdőkben tapasztalható sokkal aggasztóbb válságtüneteket, a törzsön kialakuló ún. másodlagos lombkoronát, a fattyúágak, póthajtások (stb.) sokaságát azonban nem veszik észre, illetve fel sem figyelnek rá. Ha pedig meglátják, nem értik azok üzenetét. A tudomány azonban dokumentálja, leírja, kataszterezi, kutatja a szekunder korona jelenségét, azonban helytelen következtetéseket von le és alhallgatja a valódi okokat. (Pontosabban egy ok-okozati összefüggésrendszerből csupán egy közbülső szekvenciát ragad ki, vizsgál meg és értékel, ami csupán egyetlen eleme a valóságnak.)  Ez az erdészettudomány felelőssége, erről szól az alábbi példával illusztrált bejegyzésem. Arról, hogy nem csak az erdőgazdálkodással (fakitermeléssel) van baj, hanem az erőnveléssel, magával az emberi beavatkozás révén kialakított erdőszerkezettel, állománysűrűséggel is. Úgy általában a magyarországi „élőfakészlet” minőségével, egészségi állapotával.
(A bejegyzésem kiegészítés ehhez az íráshoz: Szép szavak a semmiről — mi a baj az aktuális nemzeti klímastratégiával, de leginkább az erdőkre vonatkozó megállapításaival?” XFOREST / 2024. január 17.
Axióma: a fák póthajtásainak kialakulása (az ún. másodlagos korona megjelenése) a fák természetes adaptációs rendszerének része – ugyanakkor a faegyed sérülésének, illetve környezete romlásának következménye.

A Soproni Egyetem 2024. február 5–6-án megrendezett erdészeti tudományos konferenciáján Bartha Dénes „Reiteráció a közönséges bükknél” című előadásában (csakúgy, mint a hazai szakirodalomban) ezen „ismétlési, ciklikus szerkezetek”, tehát a póthajtások, sarjhajtások okának csupán faegyed-szintű jelenségeket (pl. sérülés) nevez meg, holott már azok is következmények, egy jóval egyetemesebb, káros környezeti hatás-mechanizmusnak a tünetei. A magam részéről ebben a témában ennél nagyobb ívű, rendszerszintű előadást vártam volna – ugyanis a reiteráció és a szekunder koronák megjelenése (sőt vészes elburjánzása a hazai erdőkben) egy organikus válságtünet részei – a hazai erdők agóniájára hívják fel a figyelmet.

Zárójelben jegyzem meg: a magam részéről ezt az „erdészeti” konferenciát bullshit-rendezvénynek tartom a szélsőségesen absztrakt lózungok és végletesen partikuláris témák miatt – amelyek nem tesznek semmit az agonizáló erdészettudomány, illetve a környezetromboló erdőgazdálkodási trendek ellen – sőt, konzerválják ezt az idejétmúlt környezetellenes paradigmát. Ami egyáltalán nem lesz korszerű attól, hogy például megtörtént a „Hazai agrárerdészeti rendszerek mitigációs képességének vizsgálata”, a „klímamitigáció és alkalmazkodás” feltárása az erdőiparban vagy mert fókuszba került a „felsőoktatási intézmények fenntarthatósági tevékenysége”. A tizenhárom szerzős (köztük pl. Bidló András az erdőmérnöki kar dékánja, aki még másik nyolc előadástéma szerzői közt is szerepel) „Tüzifával való égetés karbonlábnyoma – erdőtől a hasznos hőig” vagy az egyszerzős „avartranszplantáció a Nyírségben” sem az agonizáló erdők problémamegoldása felé mutatnak, mint ahogy „A különböző lombos fafajaink aszályreakciójának értékelése” is abszolút tévút. Ezen az olyan kirakatprojektek sem segítenek, amelyek során a „természetvédelmi erdőkezelést” „az állományok szerkezeti elemeinek és fafajkészletének gazdagításával, lékek nyitásával, holtfa-készítéssel és egyéb szerkezetgazdagító (sic!) beavatkozásokkal, a természetes bolygatási folyamatok imitálásával” kívánják elérni, hiszen az ilyen évtizedek óta unalomig ismételt „erdőkezelési irányelvek” csupán lózungok.

Egyszóval az „erdészettudomány” és interdiszciplínáinak képviselői megtisztelhetnék a magyar társadalmat azzal, hogy például az „erdőszerekezeti jellemzők” fontosságát nem csak a „költő madárközösségek” szempontjából vizsgálnák, hanem az erdők, mint ökoszisztémák leromlásának, a sokasodó válságtünetek vonatkozásában is

De ezek az előadások sajnos mentesek a rendszerszemlélettől, hiányzik belőlük a lényegkiemelés. Ezért ki kell mondani, hogy sem értelme, sem haszna sincs az ilyen és ehhez hasonló, a részletekben elvesző okfejtéseknek – legfeljebb tanulsága.

 

Szóval jobb szerettem volna (és nagyon sokan vártuk), hogy neves szakembereink végre kimondják és helyesen értékeljék erdeink valódi állapotát, amit az alábbi tünet jelez leghitelesebben.

Kijelenthetjük, hogy erdeink kelleténél nagyobb (azaz a természetes, természetszerű, organikus erdőkre jellemző mértéket meghaladó) egyedsűrűségének (korai és folyamatos koronazáródásának) szembeötlő indikátora a különböző korú egyedek törzséből kinövő póthajtások sokasága. A sűrű (pontosabban besűrített) erdőkben mutatkozó „alulszőrösödés”, „legatyásodás” (ahogy az erdész-szleng nevezi ezt a jelenséget) – azaz a szekunder korona kialakulásának oka az erdőt alkotó faegyedek sínylődése, kínlódása.

Jean-Philippe Schütz (Eidgenössische Technische Hochschule Zurich, Department of Enviromental Systems Science) Waldbau I. – die Prinzipen der Waldnutzung und der Waldbehandlung c. – lassan fél évszázados (!) – anyagában tömören így jellemzi a jelenséget: „Die Bildung von Wasserreisern als natürlicher Mechanismus zur Vergrösserung der Krone bzw. zur Neubildung von Kronenteilen entsteht als Folge einer Störung des Gleichgewichtes zwischen dem Wurzel- und dem Blattwerk eines Baumes. Sie tritt z.B. bei Bäumen auf, deren Gesundheitszustand sich verschlechtert (v.a. bei der Tanne) oder deren Krone aus anderen Gründen ungenügend entwickelt ist. Dies ist vor allem in Beständen mit einer erhöhten Bestandesdichte der Fall. Man spricht in diesem Fall von Angstreisern, Roussel (1976).”

 

Tehát a másodlagos korona, illetve a fatörzsön (a törzs alsó részén) lévő póthajtások (vízhajtások, …ágak és a pótágakat növesztő és ellátó vízerek) kialakulása a faegyed gyökere és lombozata közötti (dinamikus) egyensúly megbomlásának, zavarának a következménye. A jelenség olyan faegyedekre jellemző, amelyek egészségi állapota leromlik, vagy amelyek lombkoronája bizonyos okok miatt nem megfelelően fejlődik ki, azaz nem megfelelő méretű. (Nem alakul ki a szükséges asszimilációs felület.) A másodlagos korona különösen jellemző (mondhatni általános) a megnövekedett állománysűrűség (Bestandesdichte der Fall) esetén. Roussel (1976) Angstreisern-nek nevezi a tünetet, jelezve annak a fát ért stresszel való kapcsolatát.

Az ok-okozati összefüggések pontos feltárása nyomán egyértelműen a nagy egyedsűrűséget (a rossz erdőszerkezetet) nevezhetjük meg mint kiváltó ok. A kauzalitás elve szerint persze ez is egy okozat, amely a faanyagtermesztő szemléletű erdőgazdálkodás következménye. A póthajtások (fattyúágak, szekunder lombkorona) kialakulása – amennyiben viszonylag „felnőtt” faegyeden és a törzs alsó részén tapasztalható – mindenképpen a faminőség és az egyed egészségi állapotának romlását jelzi, ugyanakkor okozza! A fák hormonháztartásának megváltozása (a profilaktikus rügyek fiziológiai pihenését, alvását fenntartó indol-3-ecetsav (auxin) hormon koncentrációjának küszöbérték alá történő csökkenése – csupán közbülső tényező.

(A másodlagos korona egyébként más okok miatt is kialakulhat. Mivel a napfény az indol-3-ecetsav (auxin) bomlásához vezet, ezért például az erdő letermelése során a vágásterületen meghagyott hagyásfát érő megnövekedett napfénymennyiség miatt is megszűnik az alvórügyek nyugalmi állapota és hajtást növeszt a fatörzs…)

Az alapvető ok (az ok-okozati mátrix origója) tehát a kelleténél (a fafaj igényénél) jóval nagyobb egyedsűrűség kialakítása, azaz a nevelővágások, majd pedig a fokozatos felújítóvágások elhibázott volta. Ebben az a tragédia (az erdőgazdálkodás paradigmájának korlátoltsága), hogy a minél nagyobb egyedsűrűséget éppen a termőhely kihasználása (árulkodó kifejezés) és a kedvező törzsalak (értéktelen gallyfa nélküli „sudár” fatörzs) nevelése érdekében alakítják ki. A soproni erdészeti és faipari egyetem bő két évtizeddel ezelőtti tanszékvezető egyetemi tanára mondta ki: „A minőségi faanyag termelését célul kitűző tervszerű erdőgazdálkodás legfontosabb ökológiai következménye az erdők besűrűsödése.” (Mátyás Csaba: Mérlegen a magyar erdők. Természetbúvár 2000. 1. 10-12. )

Ez az elképesztő ellentmondás is jelzi a magyarországi erdőgazdálkodás módszertanának hibáját: a termőhelyet valóban kihasználják (sőt: ledegradálják) a kedvező törzsalak érdekében. A kedvező törzsalak pedig csupán a hozam szempontjából az. Szó sincs minőségi faanyagról, az erdő nem más, mint a mennyiségi fatermesztés alá rendelt „élőfakészlet”, illetve „termőhely”. A növőtér pedig messze elmarad az egyes fafajok igényétől: olyan termőterület, amely a faanyagtermesztő szemlélet (hozamcentrikus gondolkodás) jóvoltából az egyes fák táplálékfelvételére és növekedésre rendelkezésre áll. Azaz, amit az „erdész” meghagy – nem pedig, amire a fának szüksége van!