Hagyásfák, faóriások, famatuzsálemek, böhöncök – letűnt korok tájművelésnek utolsó tanúi. Különlegességük nemcsak a méreteikből (törzskerület, magasság) vagy éppen korukból fakad, hanem a történetükből. Ezért különlegesek, egyediek, jelesek. A jeles fák lehetnek jellel ellátottak (mint amilyenek a képesfák, Mária-fák), avagy ők maguk a jelzők (határjelölők vagy éppen jeles események, csodás történések emlékei). Van olyan fa, amelyhez szakralizáló hagyomány fűződik és van olyan, amely a hajdani organikus világ máig megmaradt tanúja. 
A jeles fák – így vagy úgy – kiemelkednek a növényvilágból: nem csupán társulásalkotó egyedek, nem csak egy-egy növányfaj képviselői. A jeles fa nem csupán élőlény, hanem géniusz, entitás. (Mint ahogy az erdő sem csupán faanyagtermesztő hely.) A hagyásfák a régi (szerves műveltségű) ember és a természet hajdan harmonikus viszonyának utolsó fennmaradt képviselői. Általuk üzen a múlt… Kérdés, hogy megértjük-e az üzenetet?

A zsennyei “Ezeréves tölgy” 2004. 08. 03-án még méltóságteljesen állta az évszázadok viharait. 2006 tavaszán azonban szétszakadt az ország legöregebb, leghatalmasabb kocsányos tölgyének (Quercus robur) robusztus törzse. Az élete teljében 1020 cm törzskerületű, 23 m magasságú faóriás összeomlott, a Pro Natúra-díj “modellje” elpusztult…

Bővebben… →

Ezzel a címmel a Bükk-vidék (különös tekintettel a Déli-Bükk és a Bükkalja) ma még fellelhető, beazonosítható hajdani fáslegelőit, legelőerdő-részleteit (sok esetben már csak azok beerdősödött, cserjésedő maradványait) mutatom be.

Magyar szürkemarha-gulya a Cserépi-legelőn (Hideg-kút-laposa, Cinegés)

A Déli-Bükk és a Bükkalja fáslegelő–legelőerdő fragmentumai (kutatási területek)

Az ember az őskőkor óta járja az erdőt: eleinte csak gyűjtögetett és vadászott benne, a neolitikum óta viszont egy komplexebb használat révén (át)alakította azt. A Kárpát-medence belső területein mindenütt ún. „járt erdők” voltak, amelyek az ember és a természet viszonylag harmonikus „együttélése” („együttműködése”) következtében jöttek létre – és amelyek elsődleges rendeltetése az újkorig nem a faanyag-igény (tüzifa, épületfa stb.) kielégítése volt, hanem az élelemszerzés, a különböző haszonvételek, az állattartás, a legeltetés.  (Vadonnak azok a Kárpátok hegyvonulatain, az összefüggő, hatalmas montán bükkösök és a fenyvesek tekinthetők, ahová csak vadászni járt az ember.)

„A járt erdők között is a legelőnek, kaszálónak alkalmas tölgyeseket becsülték legtöbbre. A tölgy nemcsak makktermése miatt volt értékes a legeltető állattartó gazdaságok számára. A természettől ritkásan növő tölgyfák alatt elég dúsan terem a fű, s azt a lombos árnyékban nyáron sem égeti ki a nap. A tölgyes erdő a füves tisztásaival … egész éven át legelőnek használható, legeltetéstől megkímélt részei pedig kaszálónak is alkalmas. Tölgyes erdőkben a gulyák, ménesek élelmet találtak akár egész éven át. Sok településről jegyezték fel a 17–18. században, hogy legelője, kaszálója nincs, csak az erdőben.” (Magyar néprajz I.1. Táj, nép, történelem. Budapest 2011)

A Kárpát-medencére, a magyarságra jellemző hagyományos erdőhasználat, népi erdőgazdálkodás lényegét, rendszerét – az organikus tájművelés ethoszát – a néprajzi kutatások tárták fel. A „járt erdők” (a ligetes-fás erdők,  legelőerdők és hagyásfás legelők) utolsó fragmentumai (sok esetben beerdősödött, degradált foltjai) még néhány helyen fellelhetők hazánkban. A Bükkben, a Bükkalján és a Bükkhát területén megtalálható, beazonosítható legelőerdő-fáslegelő-komplexek hajdanán zónába rendeződtek, a hegységet körbevevő települések és a Bükk-fennsík (Központi-Bükk) között övezetet alkottak! Ezekkel a bükkvidéki legelőerdőkkel, fáslegelőkkel (az erdei pásztorkodással) kapcsolatos kutatásokról, felmérésekről számolok be ezen a folyamatosan bővülő tartalmú webhelyen.

A 18. századi „erdőirtások” nyomán kialakított Lófő-tisztás jelenleg nyílt gyepterületek, legelőerdő-részletek és beerdősödött fáslegelők (valamint ültetett „erdők”) mozaikjából álló tájrészlet. A diósgyőri koronauradalom hajdani területén található hagyásfás „irtásrét” létrejöttét az erdei iparok, fennmaradását pedig az összuradalmi birtokpolitika és az erdei állattartás jelentős szerepe tette lehetővé.

Tanulmány a Lófő-tisztás tájtörténetéről:

• Bartus Petra – Baráz Csaba (2017): A bükki Lófő-tisztás tájváltozásai. Tájökológiai Lapok 15. (2017/1.) 43–58.

A Lófő-tisztás egyik legidősebb bükk hagyásfája saját újulatának gyűrűjében – „kintről”

Bővebben… →