Egy 19. századi legelőerdő és fáslegelő maradványa Egercsehi határában
A lombos erdőkben végzett legeltetés az államalapítástól egészen a huszadik század elejéig országos gyakorlat volt, amiről történeti források, tanulmányok garmadája tudósít. A hagyományos állattartás, az erdei legeltetés (és makkoltatás) révén az ember (a pásztor és a faluközösség együttesen) egy átmeneti tájtípust, illetve egy mozaikos, diverz tájképet alakított ki. A legelőerdő (még erdő) és a fás legelő (már gyep) organikus tájművelés (több mint tájhasználat) eredménye. Végtelenül sérülékeny társulásról van szó: hajdan a túllegeltetés, az intenzív állattartás a legelőerdő kikopárosodását, sok esetben az erdő teljes eltűnését okozta, napjainkban pedig a legeltetéses állattartás visszaszorulása a fáslegelők becserjésedését, beerdősödését, degradációját vonja maga után.
Mivel a dombvidék sovány földje nem volt alkalmas szántóföldi művelésre, éppen csak a saját szükségleteit kielégítő mennyiségű gabonát tudták kicsikarni belőlük, ezért a palócság inkább állattenyésztéssel foglalkozott, mint földműveléssel. Az Észak-magyarországi-középhegység nagyobbrészt erdővel borított hegy- és dombvidékén pedig alapvetően erdei pásztorkodást folytatott az itt élő palócság.
Az alábbiakban egy olyan erdőfoltot mutatok be, és vázolom fel tájtörténetét, amely erről a tradicionális tájhasználati formáról tanúskodik és amely a Bükk hegység északnyugati határát alkotó dombvidéken, Egercsehi határában maradt fenn napjainkig.