Erdőtervezés előtt II. Rákóczi Ferenc erdejében

A Tisza hullámterében fekvő, európai közösségi oltalom alatt álló „Tiszaújvárosi ártéri erdők” (Natura 2000 terület azonosító kódja: HUBN22096) mind természeti, mind kultúrtörténeti értékekben gazdag, unikális terület. (Az állami tulajdonban lévő erdőterület vagyonkezelője az Északerdő Zrt. – ezért akár ezt az alcímet is adhattam volna bejegyzésemnek, hogy „Erdőkezelés előtt az Északerdő Zrt. erdejében”. Azzal a megjegyzéssel, hogy valójában az erdő nem az Északerdő Zrt. tulajdona, hanem a nemzeté, az állami/kincstári tulajdonban lévő erdészet „csupán” vagyonkezelői szerződés és sok-sok jogszabály mentén gondozza, ápolja, fenntartja azt. Mellesleg gazdálkodik is rajta, vele, benne… Ami igen nagy felelősség.)

Ugyanakkor, mint azt az „Egy ős(i)erdőfragmentuma Tiszaújváros határában” című bejegyzésemben (Lithosphera c. honlapom bejegyzés időpontja: 2020. 09. 20.) jeleztem, a Tiszaújváros 22B, 23A és 23P erdőrészletek veszélyeztetett élőhelyek: a nagy folyók menti tölgy-kőris-szil ligeterdők utolsó foltjai (Natura élőhely-kód: 91F0). A 20. század második felében ültetett nemesnyárasokkal fragmentált „Kisfaludi-erdő” a hajdani Rákóczi-birtokot képező Ónodi-uradalom területén lévő legelőerdők, fáslegelők és az ún. „lábaserdők” utolsó hírmondói, ezért tájtörténeti, történelmi jelentőségük is felbecsülhetetlen. Történeti tény, hogy II. Rákóci Ferenc fejedelem államszervező szabadságharca alatt – a tokaji és miskolci tartózkodásai során – maga is többször vadászott ezekben az erdőkben.

Az alábbiakban – építve a Lithosphera c. honlapom tartalmára – felvázolom, hogy ■miért is lett Natura 2000 terület a három ominózus erdőrészlet (mintegy kompenzációképpen egy hozamvezérelt gondolkodás következtében letermelt védett erdő okán); ■mi a Kisfaludi-erdő tájtörténeti, kulturális jelentősége; ■milyen erdőgazdálkodási tevékenységek zajlottak az elmúlt évtizedekben a teljes területen, illetve az elmúlt hónapokban a 22/B erdőrészletben; ■valamint néhány javaslatot fogalmazok meg az éppen esedékes körzeti erdőtervezés elé.

Bevezetésképpen még annyit: a Kisfaludi-erdő huszadik századi történetének áttekintése, az erdőhasználat vázlata, az erdő struktúrájának, állapotának jelentős változásai rávilágítanak a hazai erdőgazdálkodás válságára. A Kisfaludi-erdő esete jól példázza a „fatermesztés tartamosságát biztosító vágásos erdőgazdálkodás” fenntarthatatlanságát, a hozamvezérelt faanyag-központú gondolkodás, üzemtervezés, erdőtervezés korlátoltságát.

Elöljáróban: írásaimban, kommunikációmban az alábbi csoportosítást alkalmazom, amikor az erdőket lényegük és történetük alapján tipizálom:

A — A „Tiszaújvárosi ártéri erdők” – mint európai közösségi jelentőségű élőhelyek

A „Tiszaújvárosi ártári erdők” (HUBN 20096) Natura 2000 terület kijelölése az Európai Bizottsággal folytatott konzultáció nyomán történt meg – miután a Sajót kísérő két nagyon értékes, maradvány-jellegű keményfa-ligeterdejét, a Sajóládi-erdőt és a girincsi Nagy-erdőt de facto szinte teljes egészében letermelték, fáit kivágták – az erdők Natura 2000 területté való nyilvánítását követően! (A girincsi Nagy-erdő károsodása miatt a tatakenézi Szent-erdő Natura 2000 területté nyilvánítása történt meg a 2011-es bővítési eljárás során.)

Az európai közösségi jelentőségű természetvédelmi rendeltetésű területekről szóló 275/2004. (X. 8.) Kormányrendelet, illetve a módosításáról szóló 96/2011. (VI. 28.) Kormányrendelet nyomán foganatosított intézkedés célja tehát a sajóládi és girincsi erdőket ért „kedvezőtlen hatás” ellensúlyozása – mintegy kompenzációja: gyakorlatilag a térség utolsó tölgy-kőris-szil ligeterdejének (keményfás erdőfragmentumainak) fennmaradása. (Zöld Horizont 2011. szeptember – 6. évfolyam, 2. szám, 7. oldal)

Ezek az erdők élőhelyei a kedvezőtlen  természetvédelmi helyzetbe került díszes tarkalepkének (Euphydryas maturna) és számos más védett és fokozottan védett állat- és növényfajnak. (pl. nyári tőzike, debreceni torma; vöröshasú unka, örvös légykapó, darázsölyv, fekete gólya stb.) (Zöld Horizont 2011. december – 6. évfolyam, 3. szám, melléklet)

B — A Múlt. A „Tiszaújvárosi ártéri erdők” – mint történeti földrajzi, kultúrtörténeti értékek 

(Dankó Imre: A Sajó–Hernád-melléki hajdútelepek. Sátoraljaújhely, 1991 nyomán) A szabad hajdúk a Bocskai-féle nagy letelepítés után, 1606-ban a hét hajdúváros környékére vonultak, melyek környékén, a megcsappant lakosságú falvakban maradtak. I. Rákóczi György az 1648-ban kiadott kiáltványában a háborús időkben elpusztult hegyaljai falvakba szólította a kiváltságaikat fenntartó hajdúkat. A Sajó és a Hernád mellékén lévő hajdútelepek is ekkor alakultak ki – a Rákócziak kiterjedt birtokainak védelme és az ország függetlenségének biztosítása érdekében. A Rákócziak elismerték a hajdúk kiváltságait, aminek fejében hadi szolgálatot követeltek tőlük.

A hajdútelepek stratégiai szempontból jelentős helyeken a Hernád Sajó- és a Sajó Tisza-torkolatának vidékén, a Mátraerdő hegyvidékének előterében, az Alföld szélén alakultak ki. A hajdútelepüléseket árkokkal és sövénykerítésekkel védték, a magaslatokon, folyóhátakon fatornyokat emeltek, melyekből állandó őrség kémlelte a vidéket.

II. Rákóczi Ferenc Tokaj melletti táborában, 1703. október 16-án kelt rendeletében fegyverbe szólítja a lúci, a kesznyéteni, az ónodi, a szederkényi, az emődi és más jószágain élő „fegyverviselő és viselhető lakosokat”. A fegyverviselő kifejezés a hadi szolgálattal tartozó hajdúkra vonatkozik. A fejedelem 1705-ben külön hajdúkerületet szervezett „az ónodi kapitányság alá tartozó helységek”-ből: a katonai csoport neve „Ónod és Hét hajdu helyek” volt. Ezek a települések a következők: Bőcs, Hernádnémeti, (Sajó)Hídvég, Kesznyéten, Kisfalud (később Tiszapalkonya része), (Tisza)Lúc, (Tisza(Palkonya), (Tisza)Szederkény. (Ónod annak ellenére, hogy a várában hajdúk is szolgáltak, nem volt hajdútelep. A Sajó–Hernád-melléki hajdútelepek másik csoportja a Rákóczi-család szerencsi uradalmához tartozott.)

A hajdúk gazdálkodásáról, tájhasználatáról számos levéltári forrás ad tájékoztatást, melyek a Kisfaludi-erdő helyzetére is rávilágítanak. A Rákóczi-birtokokon élő hajdúk (különösen a bőcsiek) élénk kereskedelmi kapcsolatot ápoltak a tiszántúli marhatenyésztő, állattartó városokkal: rendszeresen látogatták Karcag, Kisújszállás, Túrkeve, Kunmadaras vásárait – Szabolcs vármegyében pedig nagy kiterjedésű legelőket béreltek. II. Rákócz György fejedelem 1645. december 27-én megerősített szabadalomleveléből pedig megtudjuk, hogy az Ónodi várhoz tartozó Kesznyétenbe „jól válogatott fegyveres és lovas hajdúkat” telepítettek, akik – „akár hajdu, akár jobbágy” – számára minden esztendőben „egyenléképpen osszák, mind háztelekeket, mind azután való szántó földeket, mezőket és kaszálóréteket”. A jobbággyal szemben a hajdúk „az dézsmát az hadnagyság alatt valók mezei terményekből, marhájokból, takarmányokból mi nekünk successorinknak, legetariusunknak adni ne tartozzanak” – tehát dézsmával, kilenceddel nem tartoznak sem az egyháznak, sem a földesúrnak. A tiszalúci hajdúknak I. Rákóczi György által 1642-ben a dott szabadalomlevél pedig arról rendelkezik, hogy a szabados legelő rétek, erdők, halászó vizeket ők is „bírhassák” (azaz a legelőkre, erdőkre, vizekre vonatkozó szabad használati jog őket is megillesse) – úgy, hogy a „szegénységet” (a jobbágyokat) ki nem rekeszthetik.

Palkonya és Szederkény ősi hajdútelepülések, határaik kiválóan alkalmasak voltak állattenyésztésre: Szederkény és Kisfalud között nagy kiterjedésű legelő (puszta) húzódott a 20. század elejéig – a Tisza homokzátonyait, a folyó árterét pedig tölgyerdők (legelőerdők, fáslegelők) borították, mint például a „Dézs” vagy a Kisfaludi-erdő.

A Magyar Néprajz (készült a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében; szerkesztőbizottság vezetője: Paládi-Kovács Attila) paraszti gazdálkodást, erdőgazdálkodást bemutató fejezeteiben az erdőtípusokkal kapcsolatos (a mi szempontunkból lényeges) megállapítások közül ezt emelném ki:

Tanulságos ilyen szempontból a Werbőczy Hármaskönyvében található értékrend, mely szerint a legértékesebb az 50 márkára becsült makkos erdő. Ez is jelzi, hogy a kukorica megjelenése előtt milyen fontos szerepe volt a makknak a rideg sertéstartásban. Ugyanezen forrás szerint a makkos erdővel egyenértékűnek számított a bárdos erdő, amelyik elsősorban az építkezési alapanyagot szolgáltatta. Az effajta erdő későbbi neve lehetett a szálas vagy lábas erdő is, amely felnövekedésig védelem, illetve tilalom alatt állt. Ezt a típust még frángos vagy álló erdőnek is nevezték. Werbőczy kategóriái közül a közönséges erdő volt a legkevésbé értékes (3 márka), melyet a közösség szabadon, minden korlátozás nélkül használhatott. Ugyanebbe a kategóriába tartozhatott a konyhaerdő és a közönséges erdővel azonos jelentésű élő erdő kifejezés is. Ez szintén az erdő szabad élésére utal. (Az erdőélésről: a Lithosphera „Járt erdők nyomában” c. bejegyzésemben). Az erdőhasználat utóbbi két évszázadában gyakran találkozunk a vágáserdő és legelőerdő megnevezéssel, amelyek már tudatos erdővédelmet tükröznek. A vágáserdő fanevelésre szolgált, s ebből a faállományt károsító legelő állatok ki voltak zárva.

A közel százhúsz éves kocsányos tölgyeket és magyar kőrist tartalmazó, de vegyeskorú 22/B erdőrészlet (11,14 ha) a hajdani szálas-, illetve lábaserdő képét mutatja. A 23/P (11,56 ha) erdőrészlet eredendően szabadállású („szoliter”, a lombkorona ágai szétterülők) több mint száz, illetve többszáz éves kocsányos tölgyei egy ősi legelőerdő (részleteiben fáslegelő) maradványai. A nagyjából egykorú, nyolcvan éves kocsányos tölgyek uralta 23/A (2,05 ha) erdőrészlet pedig fanevelésre szolgáló ún. vágáserdő volt.

C — Jelen. A „Tiszaújvárosi ártéri erdők” – mint faanyagtermesztő helyek

A Tisza és mellékfolyóinak hullámtere önálló erdőgazdasági táj. A tiszaújvárosi galériaerdőket rejtő kistáj, a Borsodi-ártér ármentes részekkel tagolt ártéri szintű tökéletes síkság, ahol a Tiszáról lefűződött, lassan feltöltődő, eltűnő morotvák, a parti dűnékkel kísért hajdani nagy folyókanyarulatok maradványai alkotnak szövevényes hálózatot. A tiszai ártereket régen tehát ligeterdők tarka együttese borította. Azonban napjainkra ezt a változatos struktúrát eltüntette, felváltotta a telepített erdők, a nyárfaültetvények (az „erdőmérnöki erdők”) mindent homogenizáló klaszterei.

Keresztesi Béla Magyar erdők (Jóléti erdőgazdálkodás) című könyvének 1971-es második kiadásában olvashatjuk: „A táj erdőterülete 21.870 ha, erdősültsége 11,9 %. Az erdők 17,4 %-a természetes erdő: bokorfüzes (1,3 %), fűz-nyár-éger és tölgy-kőris-szil ligeterdő (8 %), gyöngyvirágos tölgyes (8 %) és kőris-mézgás éger láperdő (0,1 %). A telepített erdők kocsányos tölgyesek (23 %), fehér nyárasok, fehér füzesek (14 %), nemes nyárasok (31 %), akácosok (4,5 %) és fenyvesek (0,4 %).”

„A nemes nyárasok elterjesztéséért a Népgazdasági Tanács hullámtéri fásításról kiadott 1951. évi határozata segítette elő.” A Tisza menti természetes, természetközeli erdőiből – többek között, de leginkább ezért – alig maradt mára valami.

A Magyar erdőkben hozsannákat olvashatunk a nemes nyárról és a nemes nyárasokról: ► „Az óriás nyár a legszebb a legszebb nemes nyárfánk. Törzse nyúlánk, egyenes és függőleges. Koronája karcsú, ágai aránylag vékonyak, és a fenyőkhöz hasonlón ún. ál-ágörvökben helyezkednek el, a törzzsel közel 45°-os szöget zárva be.” ►„A rendszerint szabályos hálózatba ültetett fák törzseinek határozott függőleges, egyenes vonalai uralják a képet, de a függőlegesek egyhangúságát feloldják az ál-ágörvökbeen álló vékony ágak ferde vonalai.” ►A nemes nyáras ültetvények a tájat különleges szépségű kultúr-erdőtájjá alakítják át. Az óriás nyárak esetében „az évi átlagnövedék 1 hektáron 32,4 m³ volt. Ezeket az adatokat akkor lehet értékelni, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar erdők évi hektáronkénti átlagnövedéke 3,2 m³.” ►A nagyszabású hullámtéri fásítások „nagymértékben alakítják majd át az érintett Tiszatáj arculatát. Különösen így lenne e, ha a fásításokat, melyek a vízfelület, a csatornák mellett leginkább meghatározzák majd a táj arculatát, tájalakítási szempontból is megterveznék.” Az enyhe kritika felsejti a jövő problémáit, a jelen szomorú valóságát… (Jelenleg az idegenhonos növényfajokkal „túlzsúfolt” nemesnyáras ültetvények elég cudarul néznek ki.)

A Tisza menti hullámártéri keményfás ligeterdők (mármint a belőlük megmaradt három erdőrészlet) és az erdőfoltokat fragmentáló, körbezáró nemesnyáras ültetvények helyzete és története, valamint a letermelésük irányába mutató szándék a magyarországi állami erdőgazdálkodás válsághelyzetére világít rá. Ezen erdők állapota és felsejlő jövője jól példázza az erdészet-erdészettudomány kiúttalanságát, a paradigmaváltás szükségességét.

D — Jövő. Erdőtervezés és örökségvédelmi szempontok

A nemesnyáras ültetvények között megbújó három erdőrészlet jelenleg elhanyagolt erdő képét mutatja. A tisztításokat, ápolásokat szakszerűtlenül végezték (ha egyáltalán elvégezték), ami a tölgy elnyomását és a kevésbé értékes (idegenhonos) fafajok, cserjék előretörését eredményezte. Az ökológiai és tájtörténeti szempontból értékelhetetlen erdőművelés (de leginkább annak elmaradása) ellenére a jelenleg 114 évesnek meghatározott kocsányos tölgy faállomány jó állapotú, állékony, egészséges egyedekből áll. (A 23/P erdőrészletben kissé rosszabb a kocsányos tölgyek állapota, ebben az erdőrészletben a Dendromania.hu jelenleg 8 db 504–600 cm törzskörméretű, többszáz éves fát tart nyilván. De egyik erdőrészletben sem észlelhető – a Bükki Nemzeti Park Odor-hegy környékén tapasztalható mértékű – csúcsszáradás.) Az egyes fák, faegyedek általános egészségi állapota kiváló – a környezet (cserjeszint, alsó lombkoronaszint és a denzitás jelent problémát. (Ez utóbbi az elhibázott erdőkezelés következménye, ami egy átgondolt (sok szempntot figyelembe vevő) erdőkezeléssel jóvá tehető. Az egyes tölgy és kőris fák még évszázadokat (!) megélhetnek, az erdő pedig folyamatos erdőborítással gyakorlatilag „végtelen” ideig megfelelhet az Erdőtörvény preambulumában megfogalmazott alapelveknek…

A 22/B és a 23/P erdőrészletek nagyszámú álló és fekvő holtfája nem a kocsányos tölgy faállomány leromlott állapotának indikátora, hanem a félreértelmezett erdőciklus, erdődinamika (lékdinamika) „működésének” következménye: az erdő természetellenes (és az organikus erdőkép/erdőszerkezet ellen ható) besűrítésének hatását mutatja (az ún. őserdőhabitus) a zöld juhar, amerikai kőris és egyéb idegenhonos fafajok kitermelésével (ún. egyéb termelés) megszüntethető.

Ezeket a termeléseket – az erdészet által károsodottnak megítélt álló holtfák eltávolítását szolgáló egészségügyi és az idegenhonos fafajok és cserjefajok egyedeinek kivágását szolgáló egyéb termeléseket – a 22/B erdőrészletben a vagyonkezelő, az Északerdő Zrt. 2020 őszén elvégezte, illetve elvégeztette. A tűzifának felvágott, felkészletezett faanyag (vagy annak egy része, nagyjából 300 köbméter) a 2020. október 8-án egy terepi bemutatóhely, tanösvény létesítését előkészítő terepbejárás során még farakások formájában megtekinthető volt a területen. Az erdőrészlet struktúrájának ez a ritkítás-nyitás határozottan jót tett – az idei makktermés következtében a természetes felújulásnak is kedvezhet. A kocsányos tölgy felújulásának esélyét éppen a besűrített erdőszerkezet, az inváziós és /vagy idegenhonos fa- és cserjefajok elterjedése, megsokasodása (ennek következtében a nem megfelelő féynviszonyok, gyökérkonkurencia, asszimilációs és adaptáció krízis stb.) csökkentette le – egy szóval az elhibázott erdőkezelés.

Tehát a három erdőrészlet – a közelmúltban elvégzett egészségügyi és egyéb termelések ellenére – elhanyagolt állapotú, az idegenhonos faegyedek elszaporodása miatt besűrűsödött, extrém denzitású, ápolatlan megjelenésű, azonban a benne lévő kocsányos tölgy és magas kőris egyedek nagyobb része egészséges és állékony: még plusz két évszázad lehetősége bennük van. Ezért kívánatos volna, ha négy szakterület szakemberei (biológus, erdőmérnök, néprajzkutató/etnobiológus, valamint geográfus/tájtörténész) elvégeznék az erdőrészletek és környezetük (az egész Natura 2000 terület) erdeinek revízióját és készítenének az erdőterületre egy természetvédelmi és kulturális örökségvédelmi kezelési koncepciót.

■A most soron következő körzeti erdőtervezés (Dél-Borsodi erdőtervezési körzet) során szükséges lenne kivonni ezeket az erdőrészleteket a fatermesztés tartamosságát biztosító vágásos erdőgazdálkodás hatósugarából! A három erdőrészletet át kell sorolni természetvédelmi rendeltetésű erdővé, az üzemmód legyen FANE (a vágásteret felejtsük el), a vágásérettség korát pedig kerekítsük 999-re. Egyébként átgondolt szálalás, az ökoszisztémát nem szétroncsoló, ökológiai és organikus szempontból kedvező lékek nyitása szükséges lehet. A lábaserdő részen pedig a szálegyenes tölgyeket tovább kell nevelni és minőségi faanyagként szálalással lehetne kitermelni, majd értékesíteni. Végre kezdődjön el az erdő(k) élete, legyen a 2020-as körzeti erdőtervezés fordulópont a meggyötört erdőrészletek történetében!

■Fogalmazzunk meg bátrabb célkitűzéseket a Natura 2000 fenntartási tervben! Az érvényben lévő fenntartási terv a természetvédelmi célkitűzések keretében a KE-1 kezelési egységre (az idős keményfás ligeterdők; Á-NER: J6) megfogalmazott kezelési javaslat csupán ennyi: a véghasználatok közül a tarvágás nem javasolt. (Az Északerdő Zrt. vagyongazdálkodási szerződésben kötelezettséget vállalt a fenntartási tervben foglaltak betartására.) A fentiek miatt az erdőrészletekben nem csak a tarvágás, hanem mindenféle véghasználat elfogadhatatlan.

■Induljon kísérlet, a hajdani hajdútelepeket kiszolgáló makkoserdő (keményfás lábaserdő–legelőerdő) rekonstrukciója érdekében! Urambocsá’ érdemes volna legeltetéssel megtisztítani az erdőt, ezáltal előkészíteni a terepet az újulat számára. Ezt előzze meg az erdőterületek revíziója, megkutatása, a monitorozási stratégia elkészítése. Az extenzív kezelésre tervezett nemesnyár állományok kocsányos tölggyel történő felújítását is szükséges megkezdeni – erre már évtizedek óta folynak kísérletek és állítólag vannak jó példák Magyarországon (WWF Erdőfigyelő jelentés. Budapest, 1997) és Németországban.

■Száműzzük végre a részletszintű erdőgazdálkodás szemléletét a gondolkodásunkból!

■A Tisza menti keményfás ligeterdők utolsó foltjait (a különleges élővilág és a történelmi vonatkozások miatt) pedig nyilvánítsuk a kulturális és természeti örökség különleges, egyedi részéve, vetessük fel a nemzeti értéktárba, legyenek Hungarikumok! Mert azok.