„Járt erdők” nyomában

A mátrai erdők története a hagyományos erdőhasználat tükrében – a gyöngyösi és a gyöngyössolymosi erdőbirtokok példáján (Lithosphera–II.)

Kulcsszavak: hagyományos népi erdőhasználat/erdőgazdálkodás, erdei legeltető állattartás, „tilalmas erdő”, földközösség, szabad használati jog, birtokelkülönözés, üzemterv, faanyagtermelés, „járt erdő”

A gyöngyössolymosi fáslegelő és a mögötte lévő hajdani legelőerdő a Tarma-tetőn (Fotó: Kozma Attila)

II. Pre.1. Az erdők rendeltetése a kárpát-medencében (az ősidőktől kezdve az újkorig) az élelemszerzés volt: eleinte a legfontosabb erdőhasználati mód az erdei legeltetés és a makkoltatás (legelőerdők, makkos erdők, fáslegelők). Az egyéb haszonvételek mellett faanyagot (tüzifát, épületfát) is termeltek (bárdos erdő), de az iparai faanyagigény robbanásszerű növekedése előtt ez az erdőhasználati mód azonban alárendelt volt. A „járt erdők” nyersanyagforrásainak sokrétű felhasználását – a legeltetést, a faanyagtermelést, a vadászatot, a gomba-, gyümölcs- és gyógynövénygyűjtést, a gally- és avarszedést –, tehát a hagyományos, népi erdőhasználatot „erdőélésnek nevezték. (Andrásfalvy Bertalan és más néprajzkutatók kiváló tanulmányokat írtak a magyar földközösségekről)

II.1. A Mátrában a magyar feudális jogrendszer megerősödését követően a jobbágyfalvak és a mezővárosok (oppidum) határát borító erdőket – melyek az Árpád-korban nagyrészt az Aba nemzetség birtokában voltak –, a földesurak saját kezelésükbe vették. De a jobbágyok erdőhasználati joga – bár sok esetben szűkült – a jobbágyfelszabadításig, az úrbérrendezésig töretlenül fennmaradt. A mátrai erdők gazdasági hasznosítására a 18-19. században három nagybirtok alakult ki: az egri érsekség gyöngyössolymosi majorsági erdejét kezelő erdőgondnokság, Gyöngyös mezőváros erdőbirtoka, valamint a Debrő–parádi uradalom (később: a Károlyi-féle hitbizomány). (B. Gál E. 2010; Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010)

A Mátrai erdőnagybirtokok az 1930-as években (Mátra hegység turistatérkép, „Angyalos” sorozat – 1933)
8 – Egri érseki uradalom; 11 – Gyöngyös megyei város erdőbirtoka; 17-18-19 – Magyar Királyi Kincstár (volt Károlyi hitbizomány); 20 – Memzeti Közmívelési Alapítvány (volt Károlyi hitbizomány)

II.Pre.2.1. A középkori faluközösség. Eredendően (a középkorban) a falu határában lévő szántóföld, rét, legelő, erdő, halászóvíz és nádas tulajdonjogát, a határ birtoklását és a haszonvétel módját (a használatot) a faluközösség határozta meg: ezt nevezzük földközösségnek. A határhasználatot a földesúr és a faluközösség viszonyrendszere, és a közös birtoklás formái határozták meg: a gazdálkodást, a közösen használt területek haszonvételeinek megosztását (azaz a tájművelést) a jogokra és kötelességekre kitérő falutörvények, földesúri és egyéb statútumok szabályozták: ez az ún.a földesúri vagy éppen királyi tulajdonú erdőkhöz való szabad használati jog (Andrásfalvy B. 2004.).

Fontos leszögezni, hogy a „szabad használati jog” nem azonos a római jog által szabályozott (földjogi szabályozás) közös tulajdon (condominium) intézményével (pl. amikor mind a családi, mind a testvéri osztatlanság esetén a vagyonközösség tagjai közösen részesültek az „ősi jószág” hasznaiból és közösen viselték annak terheit). Nem azonos a paraszti földtulajdonnalNem azonos a szabad gazdálkodással, mely egyéni birtoklású területek gazdálkodási rendszere. (Olyan üzemrendszer, amelyből éppen a közösségi, kollektív szabályozás intézménye hiányzik.) Nem azonos a szabad foglalással (első foglalással), mely a kora-középkorban a  földközösség korlátozatlan fennállása idején, a földbőség mellett a határbeli haszonvételnek általános módja. Nem azonos a közös erdőhasználattal, és nem jelent kötetlen, szabad földhasználatot.

II.2. 17. századi források írják a gyöngyössolymosi ún. makkos erdőkről, hogy a jobbágyok tizedfizetés ellenében makkon hízlalják a sertéseiket. A Gyöngyös város tulajdonában lévő erdőket a városi polgárok faizás, illetve legeltetés révén hasznosították. Tehát a mátrai erdők is ún. „járt erdők” voltak: „A járt erdők között is a legelőnek, kaszálónak alkalmas tölgyeseket becsülték legtöbbre. …. Tölgyes erdőkben a gulyák, ménesek élelmet találtak akár egész éven át. Sok településről jegyezték fel a 17–18. században, hogy legelője, kaszálója nincs, csak az erdőben.” (Magyar néprajz I.1. Táj, nép, történelem. Budapest, 2011)

II.Pre.1.1. A palócföldi pásztorkodást a régi időkben – a Mátra és a Bükk vidékén – az erdei legeltető állattartás jellemezte. A tenyésztett állatfajták közül a juh és a szarvasmarha a legjelentősebb. A szarvasmarha nyári legeltetése, őrzése közösségi csordákban, gulyákban történt. Csekély mértékben, leginkább belső szükséglet kielégítésére lótenyésztés (különösen a nemesi falvakban) és sertéstenyésztés is folyt. A közösségi és családi őrzésű kondák az év nagy részében az erdőket járták, a sertéseket ősszel makkoltatás révén hizlalták fel.

II.3. A gyöngyösi erdők a város birtokában voltak, hasznából a lakosok részesedtek. A 18. században fát (leginkább tüzifát, szárazfát) az erdőből az ún. Mátra-cédula birtokában hozhattak ki a gyöngyösiek. Mivel minden lakos (nemes, polgár, jooágy) egyformán hozzájuthatott a faizási lehetőséghez, ez nem a szabad erdőhasználat korlátozását jelentette, hanem annak szabályozását segítette. A faizás mellett a gyöngyösiek állataikat is legeltethették az erdőn, és a makkoltatás joga is megilletett minden lakost. Szükség esetén (túllegeltetés, faizással történő károkozás miatt) „tilalmas erdőt” jelöltek ki – mint például a benei határban lévő szálas erdő esetében. A tilalmazott szálas erdőből külön engedély alapján lehetett épület- és szerszámfát kitermelni. (A tilalmat megsértők büntetést kaptak.) (Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010; Petercsák T. 2010)

Gyöngyösön már a 19. század elejétől megszülettek a helyi erdőkezelési utasítások, az erdővédelmi rendeletek, amelyek érvényesítését erdőkerülőt fogadott a városi tanács – később erdészt, erdőbírót, majd erdőfelügyelőt. 1872-től egy erdész, egy segéderdész és hat kerülő vigyázta és kezelte a városi erdőket.

II.4. Gyöngyössolymost az Árpád-kortól 1430-ig az Aba nemzetség birtokolta, majd Rozgonyi Péter egri püspök személyén keresztül, mint jobbágyfalu az egri püspökség birtoka volt 1848-ig. (Az 1546. évi adóösszeírás szerint az egri püspökségé Gyöngyössolymos.) A gyöngyössolymosi határban lévő több mint 7 ezer katasztrális hold erdő ezt követően is az egri püspökség birtoka maradt, amely 1804-től mint érseki uradalom működött.

Az érseki uradalmi erdőt a solymosi és gyöngyöspüspöki jobbágyok az urbárium szerint használták. A Mária Terézia-féle úrbérrendezés rögzítette a jobbágyok és zsellérek erdőhasználati jogait (a faizás mértékét és az egyéb haszonvételek módját), és felsorolta az ennek fejében nyújtandó szolgáltatásokat. Ennek értelmében az egri püspök gyöngyössolymosi jobbágyai 1843-ig tűzifaként minden második héten kaptak egy szekér „esett gally fát”, a zsellérek pedig hetenként két napon vihettek háton száraz fát az erdőből (Petercsák T. 1992. 38–40.; 2010. 319.).

Részlet a Habsburg Birodalom II. katonai felmérésének térképlapjáról (Militar-Geographisches Institut – 1856-1860)
A gyöngyössolymosi határban lévő több mint 7 ezer katasztrális hold erdő a 19. században az egri püspökség birtoka volt, amely 1804-től mint érseki uradalom működött

II.Pre.2.2. A birtokelkülönözés – Az 1848-as jobbágyfelszabadítás megszüntette az úrbériséget, a jobbágy az eddig általa művelt föld tulajdonosa lett, az 1853-as úrbéri pátens rendezte a tulajdonviszonyokat: a volt úrbéresek a földesúri birtokról különválasztott erdőt és legelőt kaptak: ezt nevezzük elkülönözésnek. Az 1853. évi úrbéri pátens tehát megszüntette a tradicionális földközösségeket és kötelezővé tette az erdők és legelők elkülönítését (azaz a birtokelkülönözéseket).

II.5. A gyöngyössolymosi erdők egy része már az 1850-es évek birtokelkülönözéseit követően közösségi tulajdonba került. A közös erdők (és legelők) ügyeit intéző gazdasági szervezetet itt közbirtokosságnak nevezték, majd legeltetési társulatnak. Az 1935. évi erdőtörvény pedig erdőbirtokosságok, erdőbirtokosi társulatok létrehozását írta elő (Petercsák T. 2010. 319.).  Gyöngyössolymos 1864-ben készült tagosítási térképén („Solymos község határának rendezés utáni térképe”) a „majorsági erdőn” kívül az alábbi közbirtokossági erdőket ábrázolták: a „földesek erdeje” (XV.) és a „gyöngyöspüspökiek erdeje” (XVI.) a Kis-hegy, a Dobogó és a Tarma-tető környékén. Gyöngyössolymoson az egykori telkes gazdák (volt úrbéresek) erdejétől elkülönült a „zsellérek erdeje” (XVII.), amit zsellérbirtokosság kezelt.

Gyöngyössolymoson is volt makkos erdő, amiről egy 1882-es forrás tanúskodik: a solymosi és gyöngyösoroszi jobbágyok tizedrész ellenében hízlalták makkon a sertéseiket, de távolabbról – Füzesabonyból, Putnokról, sőt a felvidéki Klinócról – is fogadtak nyájat. (Petercsák T. 2010. 319.)

Részlet Gyöngyössolymos határának 1864-ben készült kataszteri térképéről (A Heves Megyében fekvő Sólymos község határának rendezés utáni térképe) (Forrás: Heves Megyei Levéltár, Heves U 140)
A gyöngyössolymosi erdők egy része már az 1850-es évek birtokelkülönözéseit követően közösségi tulajdonba került. A közös erdők (és legelők) ügyeit intéző gazdasági szervezetet itt közbirtokosságnak nevezték, majd legeltetési társulatnak

II.Pre.2.3. Új erdőszabályozás – Az 1879. évi XXXI. törvénycikk (a közbeszédben az 1879. évi erdőtörvény) elsősorban az állam, a törvényhatóságok, a községek, az egyház birtokában levő, továbbá a köz- és magánalapitványokhoz és hitbizományokhoz tartozó erdők, valamint a közbirtokossági erdők (az úrbérrendezés során a volt úrbéresek tulajdonába átment erdők is) rendszeres üzemterv szerinti kezeléséről, valamint az erdészeti igazgatás megszervezéséről rendelkezik.

Részlet a gyöngyössolymosi erdők üzemtervi térképéről (Solymos átnézeti térképe az 1864 évi tagosítási térkép alapján. A részletes felmérés 1880-1882 évben történt, készült 1887. évben) (Forrás: Heves Megyei Levéltár, Heves T 44)
A gyöngyössolymosi érseki erdőbirtok (majorsági erdő) üzemterve egy évvel a gyöngyösi előtt, 1887-ben készült el. Ennek Bedő Albert (országos főerdőmester) által aláírt jóváhagyási záradéka előirányozza a fokozatos felújítóvágás alkalmazását, a véghasználati területeken történő legeltetésre pedig öt évi elő- és 20 évi utótilalmat ír elő

II.6. A gyöngyössolymosi érseki erdőbirtok (majorsági erdő) üzemterve egy évvel a gyöngyösi előtt, 1887-ben készült el. Ennek Bedő Albert (országos főerdőmester) által aláírt jóváhagyási záradéka az ekkoriban egyre erősödő „legelő–erdő párharc”-ra[1] is rávilágít: miközben előirányozza a fokozatos felújítóvágás alkalmazását, a véghasználati területeken történő legeltetésre öt évi elő- és 20 évi utótilalmat ír elő, továbbá az alacsony záródású és fiatal korú erdőrészletekben és a véderdőkben megtiltja a legeltetést (Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010. 312.).

II.Pre.1.2. Legelő–erdő párharc – Az erdei legeltetés, a makkoltatás, illetve a 19. században egyre nagyobb mértéket öltő legelőhiány összefüggéseit, a legelőkérdés lényegét legtömörebben Téglás Károly foglalta össze 1902-ben az Erdészeti Lapokban. Kifejti, hogy az állattenyésztők a legelőhiány okait az erdőtörvény végrehajtásából származó erdei tilalmazásokban és az „erdészet egyéb túlbuzgóságaiban” látják. A legelőhiány megszüntetésére javasolja többek között, „hogy az új legelőterületekből a talajerő fennmaradását fokozott mértékben biztosító fáslegelők alakíttassanak” (Téglás K. 1902).

II.7. A gyöngyössolymosi erdők termékeinek (tüzifa, faszén, épületfa, erdei gyümölcsök), valamint kőfejtők anyagának szállítására 1906-ban megkezdték a keskeny nyomtávú vasúti pályák kiépítését. Az első vonal a Nagy-völgyben létesült: ezen még lóvontatású kocsikkal szállították az érseki uradalom fáját. Az 1900-as évek első évtizedeiben további vasúti pályák épültek ki: a Szalajka-háztól szétágazó szén-pataki és a cseternási vonalak a Galya-tető déli lejtőit tárták fel, a monostor-völgyi vasút az erdőbirtok nyugati völgyét. A gyöngyössolymosi vonalakon 1916-tól gőzmozdony vontatta a kocsikat.

Az érseki uradalom erdejéből kikerülő tölgy- és bükkfákat a Gyöngyösön 1898-tól üzemelő parkettagyár (Barna Gábor és fiai) dolgozta fel. Miután az érsekség 1911-ben lábon eladta a gyöngyösi parkettgyárnak az itteni faanyagot – az erdőbirtok erőteljes romlása következett be, mivel a szerződő fél fokozatos felújítóvágás nélküli véghasználatokat alkalmazott, azaz tarra vágta az erdőket. Ennek következménye egy közel 600 katasztrális hold (345 hektár) fölújítatlan vágásterület lett. A parkettagyárral kötött szerződés értelmében a vevő 1920-ra építette ki az iparvasutat a Nagy-völgyi-patak mentén teljes hosszúságban (Lajosházáig). A szén-pataki és csukás-pataki közel 7 km-es vasútvonal 1932-ben létesült. (Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010. 312.)

Részlet a Mátra 1929-es turistatérképéről (a Mátra 1:50.000 léptékű 1929-es turistatérképe (1929)
A gyöngyössolymosi érseki uradalom erdejéből kikerülő tölgy- és bükkfákat a Gyöngyösön 1898-tól üzemelő parkettagyár dolgozta fel, ami az erdőbirtok erőteljes romlását idézte elő – amit a térképen látható nagy tarvágásos-irtásos foltok is jeleznek

II.8. Az erdők II. világháború utáni államosítása következtében a 100 katasztrális holdtól kisebb erdők községi tulajdonba, a 100 hold felettiek pedig állami tulajdonba kerültek. A termelőszövetkezetek létrehozását követően az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény előírásai szerint a településkehez közeli (így a gyöngyössolymosi) erdők egy része is tsz-kezelésbe került.

Részlet a Gyöngyössolymos környéki erdőterületeket ábrázoló, 1977-ben készült légifelvételről (Forrás: Lechner Nonprofit Kft. légifilmtára; http://fentrol.hu; a honlapot üzemelteti: Budapest Főváros Kormányhivatala Földmérési, Távérzékelési és Földhivatali Főosztály)
A II. világháború után, a településkehez közeli erdők tsz-kezelésbe kerültek. A termelőszövetkezeti állatállománnyal még majd két évtizedig elég intenzíven legeltettek, ami az eredeti (a hagyományos népi erdőhasználat által kialakított) erdőszerkezet fennmaradását tette lehetővé

Ezt követően az üzemterv szerinti erdőgazdálkodás szakmai irányítását a járási tanácsok látták el. Az 1961-es erdőtörvény kihirdetéséig (az erdei legeltetés teljes betiltásáig) ezekben az erdőtömbökben (az 1864-es tagosítási térképén XV., XVI, XVII. számmal jelzett földterületeken) a termelőszövetkezeti állatállománnyal még elég intenzíven legeltettek – ami az eredeti (a hagyományos népi erdőhasználat által kialakított) erdőszerkezet fennmaradását tette lehetővé.

Az erdők II. világháború utáni államosítása – és az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény által előírt üzemterv szerinti gazdálkodás az erdők további romlását idézte elő. A természetes(nek nevezett) erdőfelújítások preferálása ellenére is „csak 5–10 éves korkülönbségű, kevés elegyfajt tartalmazó, egyszintű állományok jöttek létre, amelyek a károsításoknak nem tudtak ellenállni.” (Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010. 312.) Az 1980-as évek elején a Mátrában is megtapasztalt „fapusztulás intő jel volt arra, hogy a vágásos erdőgazdálkodás által létrejött (létrehozott) egykorú, egyszintes faállományok sérülékenyek, a károsodásoknak nem eléggé ellenállók…” (Havas-Horváth I. – Ősz G. 2010. 313.)

Részlet az 1980-as évek felszínborítását tükröző topográfiai térképről (M = 1:10.000)
Az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény által előírt üzemterv szerinti gazdálkodás az erdők romlását idézte elő: a természetes(nek nevezett) erdőfelújítások ellenére egykorú, kevés elegyfajt tartalmazó egyszintű faállományok jöttek létre

II.9. A fentebb bemutatott gyöngyössolymosi erdőrészletek ma a Mátrai Tájvédelmi Körzet részét képezik. Az alábbi erdőrészletek állami és magántulajdonban vannak: Gyöngyössolymos 96D, 96C; 97B, 97C, 97E, 97TI1; 98A, 98B, 98TIU; 99A, 99B, 99C, 99D (Eremény-tető); 100A1, 100D1, 100C2, 100TI; 101A, 101B, 101C, 101D, 101E, 101F, 101TI, 101TI3; 102A, 102B, 102C, 102D; 102TI1; 103A, 103B, 103D, 103TI1. (Az állami tulajdonú erdők vagyonkezelője az Egererdő Zrt.) A 102E, 104A, 104B, 104C, 104D; 105A, 105B, 105C, 105D; 42A, 42B a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság vagyon- és természetvédelmi kezelésében van, csakúgy, mint az erdőtömbökhöz illeszkedő, nem erdő művelési ágban lévő kicsiny fáslegelő-folt (Tarma).

II.10. Ezen erdőterületek esetében – a légifelvételek tanúsága okán – még helyreállítható a II. világháború előtti ligetes erdőszerkezet (legelőerdők voltak fáslegelő és erdei tisztás foltokkal), illetve rekonstruálható egy természetközeli, természetszerű, természetes állapotú – de antropogén hatás nyomán létrejött – ökoszisztéma. Egy olyan erdei ökoszisztéma-modell, amely – a hagyományos erdőhasználati módok, erdei legeltetés és egyéb haszonvételek („erdőélés”), valamint a magyarságra jellemző földközösség és közösségi határhasználat – azaz az ember, egyéb élőlények (=ökológiai rendszerek) + környezetük kapcsolatrendszere – nyomán jött létre. Ezt az ökoszisztéma-típust (tehát az erdei legeltetés és egyéb erdei haszonvételek nyomán kialakult mérsékelt övi erdőt) a néprajztudomány terminus technikusát kölcsön véve „járt erdőnek” nevezzük. Jellemzőit tekintve a „járt erdő” külömbözik mind a vadon-jellegű erdőtől, az ún. „őserdőktől” (melyek kárpát-medencei fragmentumai az erdőrezervátumok), mind pedig a vágásfordulóra alapozott faanyagtermelő (azaz vágásos) erdőgazdálkodás által átstruktúrált erdőképtől. A továbbiakban ezekre a különbségekre és következményeikre hívjuk fel a figyelmet. ►

Fáslegelő és legelőerdő-maradványok Gyöngyössolymos határában (Fotó: Kozma Attila)

Jegyzet

[1] A legelő-erdő párharcról és a “legelőéhségről” kicsit bővebben: A Lőfő-tisztás. A tájhasználat változásai a Délkeleti-Bükkben (a 18. századtól napjainkig)

 

Hivatkozott és felhasznált források:

Andrásfalvy Bertalan (2004): Hagyomány és környezet. Az elkülönözés és arányosítás következményei. História XXVI. évfolyam 5. szám. 2004. 19–20.

B. Gál Edit (2010): A Mátravidék település- és birtoklástörténete. In Baráz Csaba (szerk.): A Mátrai Tájvédelmi Körzet. Heves és Nógrád határán. Eger, 299–307.

Havas-Horváth István – Ősz Gusztáv (2010): Az erdő és vadgazdálkodás története. In Baráz Csaba (szerk.): A Mátrai Tájvédelmi Körzet. Heves és Nógrád határán. Eger, 309 –316

Paládi-Kovács Attila (2010): A keleti palócok pásztorkodása. Debrecen

Paládi-Kovács Attila (2011): A magyar nép természeti környezete. In Magyar Néprajz I.1. Táj, nép, történelem (Szerk.: Paládi-Kovács Attila – Flórián Mária). Budapest, 213–292.

Petercsák Tivadar (1992): Az erdő az Északi-középhegység paraszti gazdálkodásában (XVIII-XX. század). Studia Folkloristica et Ethnographica 30. Debrecen

Petercsák Tivadar (2000): Paraszti közbirtokosságok, legeltetési társulatok Heves megyében. Agria XXXVI. 241–278.

Petercsák Tivadar (2020): Népi erdőhasználat és erdőbirtoklás, erdei iparok és foglalkozások. In Baráz Csaba (szerk.): A Mátrai Tájvédelmi Körzet. Heves és Nógrád határán. Eger, 317–324.

Petercsák Tivadar (2008): A közbirtokosság. Erdő-és legelőközösségek Észak-Magyarországon. Debrecen

Soós Imre (1975): Heves megye községei 1867-ig. Eger

Téglás Károly (1902): A legelőkérdés erdőgazdasági és közgazdasági szempontból. Erdészeti Lapok 41(10): 1117–1142.

(2019. 12. 24.)