A hajdani Szőlőskepuszta promontóriuma (Mész-hegy, Nyerges-tető)

Szőlőhegyek Eger határában

Történeti táj – Tájrégészet. Eredmények és perspektívák a magyarországi tájrégészeti kutatásban. Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Régészeti Intézet (Konferencia: Budapest 2017. november 6-7.) Absztrakt

Örökségünk védelme és jövője 4. KERTEK – tudományos konferencia. 2018. február 8-9. Dobó István Vármúzeum, Eger. Program

A Mész-hegy és a Nyerges-tető látképe délnyugat felől. (1964. 05. 06.) Mihály Péter hatvanas és hetvenes években a Mész-hegy és a Nyerges-tető területén készített fényképfelvételei megörökítették az akkor még élő – de mára már eltűnt – hagyományos tájművelési módokat, bemutatják a hajdani felszínborítási típusokat, a mozaikosan elrendeződő kerteket (szőlőket, gyümölcsösöket), erdőket, gyepeket (legelőket és kaszálókat), a szántóföldi parcellákat, valamint a kaptárköveket és a riolittufába faragott bújókat, egyéb sziklahelyiségeket.

Bükkalja. A Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület elhelyezkedése

A nagyrészt miocén vulkáni kőzetekből (riolit-, dácittufa és ignimbrit) felépülő Bükkalja a Bükköt délről övező, É-D-i irányú völgyekkel tagolt dombsági jellegű kistájcsoport, mely geomorfológiai szempontból 300 m átlagmagasságú hegylábfelszínként, illetve 150 m átlagos magasságú hegységelőtéri lejtőként értelmezhető. A Bükkalja „szívében” található a Mész-hegy és a Nyerges-tető, az egri határ (Szőlőske) hajdani promontóriuma, jelenleg egy közel 150 hektáros helyi jelentőségű védett természeti terület.

A Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület természeti és kulturális értékei

A sárga jelzésű turistaút (a „Bükkaljai Kő-út”) nyomvonala megegyezik a középkori eredetű közlekedéstörténeti útvonallal. A „Via ad Szomolyán” évszázadokon keresztül közlekedtek a szekerek, erről a riolittufába helyenként több méter mélyen bevágódott szekérnyomok („riolitmélyút”) tanúskodnak. A „Szomolyai út” vagy ”Egri út” Ostoros község és egy elpusztult település, Szőllőske (Sceulus, Seulus) határán vezetett, ma Szomolya, Eger és Ostoros településhatárokon húzódik. Ezen a területen több pince, bújó, sziklába faragott helyiség található szétszórva, a hajdani virágzó szőlőkultúra – valamint a riolittufa térszínen kialakult bükkaljai kőkultúra – emlékeként.

a Nyerges-tető nyugati oldalán található kaptárkő (H.2.e) két különálló sziklavonulatán 24 fülke látható.

A Mész-hegy (dél felé kibillent ignimbrit-plató) délnyugati lejtőjén két kaptárkő-csoportot is találunk (H.2.c). Ezekkel szemben a Nyerges-tető keleti lejtőjén is emelkedik egy fülkés szikla (H.2.d).

A Mész-hegy meredek, nyugati lejtőjén a molyhos tölgyeseknek szép állománya, a sziklakibukkanások kopárosain sztyepprét-foltok maradtak fenn melegkedvelő, kontinentális flóraelemekkel.

A Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület antropogén elemei

A szőlősgazdának a szőlő, a pince és/vagy a présház jelentette a szőlőbirtokot. Ha a szőlő (szőlőskert, a szőlővel beültetett dűlő) távolabb volt a várostól, akkor a szőlőben kunyhó (épített falú házacska) vagy bújó (kőzetbe faragott helyiség) szolgált hajlékul, szerszám és egyéb javak raktárául. A pince és a présház általában a település szélén, a hóstyák peremén a pincecsoportokban, pincefalvakban vagy a lakóháznál, a lakótelek hátsó részén volt. A szőlőben (azaz a termőhelyen, a dűlőben), a szőlőhegyen csak a legritkább esetben alakítottak ki bor tárolására szolgáló pincét. A Mész-hegy és Afrika szőlődűlő között lévő dézsmapince a földesúri birtokviszonyok hírmondója.

A védett természeti terület

A Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti területet 146,64 hektár kiterjedéssel 1995-ben Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata a 13/1995. (V.24.) rendeletében nyilvánította védetté. A helyi jelentőségű természeti terület rendeltetése:

  • az utókor számára őrizze meg a táj nagy részben fennmaradt eredeti arculatát,
  • tartsa fenn a tudományos szempontból is egyedülálló riolittufa-vonulatok természeti értékeit, különös tekintettel a területen található kaptárkövekre,
  • a védett terület biztosítsa a területére eső molyhos-tölgyes erdő, az ősgyepszigetek és a tájra jellemző hagyományos mezőgazdasági kultúrák fennmaradását és
  • legyen a szakirányú tudományos kutatás, illetve oktatás bázisa.

A védett terület legfőbb kultúrtörténeti értékét a Nyerges-tető nyugati és keleti oldalán, valamint a Mész-hegyen található kaptárkövek, valamint a riolittufába faragott sziklahelyiségek (bújók, pincék, borházak) jelentik. A bükkaljai kőkultúra ezen elemei egy különös település, a Mész-hegy nevű promontórium emlékei.

A történelmi borvidék

„Úgy jártak a jó borért Egerbe, mint a búcsúba.”

A Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Magyar Királyi Minisztérium által 1884-ben kiadott „Magyarország borászati térképe borvidékek szerint beosztva” című térképén a Bükkalja nyugati része a Tiszáninneni (III.) borkerület Eger–Visontai borvidékéhez tartozott.

A térség szőlőtermeléséről és a vele együtt járó borkereskedelemről már középkori írásos források is hírt adnak. A Szent István által alapított egri püspökség területére és birtokaira 1042–1052 közötti időszakban települtek be a latinusok, akik jelentős szőlőművelők voltak. A 14. századtól Eger határában már egész hegyeket alkotnak a szőlőterületek. A Cheplez nevű szőlőhegyet egy 1364-ben kelt irat, a Mezpest és Zyngvan nevű promontoriumokat pedig a 16. századi Szent János-könyv említi.

Az Eger környéki ősi szőlő- és kertkultúra a 17. század végén, a török hódoltság után újraszerveződött: ekkor alakult ki az a szőlő-monokultúra, ami kisebb-nagyobb kataklizmákat átvészelve (filoxéravész, gazdasági világválság, a mezőgazdaság szocialista átszervezése) napjainkig jól nyomon követhető.

A török kiűzésétől a 20. századig három korszakra osztható Eger jogállapota:

  1. 1687. december 17-től a város kamarai irányítás alatt áll és a szabad királyi városokhoz hasonló jogokkal rendelkezik: a lakosság tulajdonjogon bírta a város határában lévő szőlőket, szántókat, legelőket és szabadon használta az erdőket.
  2. 1695. január 4-től (Fenessy-féle egyezmény) Eger püspöki földesúri város.
  3. 1854-ben Bartakovics Béla egri érsek és a város polgársága megváltási szerződést köt.

Az 1724. évi összeírás a város határában nyolc nagy, összefüggő szőlőterület (szőlőhegy és puszta) nevét sorolja fel: Hajdúhegy, Ráchegy, Almagyar, Cegléd, Egerszalók, Kocs, Szőlőske, Tihamér. A szőlőparcellák összes területe ekkor 1.166 kataszteri hold.

1789-ben a nagyarányú telepítések következtében már 3.993 kh a szőlőterületek kiterjedése (a város és határának összterülete: 7.493 kh).

Az egri szőlők birtokosai szinte teljes mértékben maguk az egri lakosok voltak.

A Bükkalja szőlőtermeléséről a 19. század közepétől állnak rendelkezésünkre pontos, számszerű statisztikai adatok. 1865-ben a Bükkalján (Eger nélkül) 8.649 kataszteri hold (=4.977 hektár) szőlőterület volt. Az 1880-as évek közepén megjelent filoxéra az ültetvények jelentős részét elpusztította: 1895-ben már csak 2.701 kh (=1.553 ha) szőlőt találni a Bükkalján.

A szőlőhegyek (promontoriumok) dűlőiben gyümölcsöt is termesztettek, a parcellákban jellemzően cseresznyét. A hajdani szőlőket szegélyező birssövények, szilvások, meggyesek még ma is több helyen láthatók.

A Mész-hegy és környezetének mai állapota (Fotó: Kalmár Zsuzsanna)

Szőlőskepuszta promontóriuma

Az egri ember bármikor képes lett volna meghalni a földjéért” – hangzik ma is egyöntetűen a hóstyai emberek szájából. A szőlőbirtok mindenkor nagy megbecsülésnek örvendett, hiszen a város szőlő-monokultúrája révén ez volt a megélhetés kizárólagos alapja.

Egy ilyen szőlő-monokultúrás borvidéken a szőlősgazda (a kapás vagy a napszámos) az év javarészét (koratavasztól késő őszig) a szőlőben (a szőlőskertben) töltötte, hiszen a szőlő a leghosszabb vegetációs periódusú növény, amit a tenyészidő alatt – a metszéstől a szüretig) folyamatosan gondozni kell. A szőlősgazda ugyan a hóstyai házakban élt, de a második otthona a megélhetést jelentő szőlő volt.

A bükkaljai borospincék közül a legegyszerűbbek és legrégebbiek az épület nélküli lyukpincék, földalatti járatok: az 5-10 méter mély pinceágba egy keskeny folyosó (estenként lépcső), a torok vezet le. Az ilyen torokpincék általában a lakótelkekhez csatlakoznak, de külön pincecsoportokat is alkotnak pl. Egerben a Kisvölgy utcában, a Szalában a Nagykőporoson, Felnémeten, Szomolyán. Mivel a torokpincékben csak bort tárolnak, ezért a szőlőprés és a kádak a lakóhelyi ingatlanon vannak, a szőlőt ott dolgozzák fel.

A borházas (v. présházas) pincék ún. pincecsoportokat, pincesorokat alkotnak a települések szélén, a szőlőkbe vezető dűlőutak mentén. Az egri, hajdani városfalon kívüli pincecsoportok leghíresebbike a Szépasszony-völgy, a Kőporos, a Tihamér és a Kőlyuk. A két Szala (Árnyékszala, Verőszala), a Ráchegy, a Kacsapart, a Tündérpart, a Kisvölgy és a Cifrakapu utca pincecsoportjai ma már a város belterületén fekszenek.

Egri szüret a 19. század közepén

Válogatott Irodalom

Bakó Ferenc (1977): Bükki barlanglakások. Herman Ottó Múzeum, Miskolc

Bakó Ferenc (1961): Egri borospincék. Eger

Baráz Csaba (2013): Kaptárkövek földje. Tájművelés és természetvédelem a Bükkalján. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság, Eger

Breznay Imre (1933–1934): Eger a XVIII. században I–II. Eger

Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata (1995): 13/1995. (V.24.) rendelete a „Mészhegy – Nyerges-tető” helyi jelentőségű természeti terület védetté nyilvánításáról, Eger

Fajcsák Attila (1990): Az egri szőlőművelés szokásai és hiedelmei. Eger

Mártonffy Károly (1854): Eger jelen állapota. 1. Eger és környéke földtani és topographiai tekintetben. In Kubinyi Ferenc – Vahot Imre (szerk.). Magyar- és Erdélyország képekben IV. Pest. 28–32.

Mártonffy Károly (1854): Eger szőllő-gazdászata. In Kubinyi Ferenc – Vahot Imre (szerk.). Magyarország és Erdély képekben IV. Pest. 61–77.

Szederkényi Nándor (189–1893): Heves vármegye története II–III–IV. Eger

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.