Az 1,5 km hosszú tanösvény (mely a sárga jelzésű bükkaljai Kő-úthoz és a sárga háromszög jelzésű turistaúthoz csatlakozik) a Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület földtani felépítését, természetes élőhelyeit, tájhasználati módjait és a bükkaljai kőkultúra emlékeit, köztük a kaptárköveket mutatja be.

 

1. állomás: Védett természeti terület – tanösvény – történeti út (a „Via ad Szomolya”)
2. állomás: Kaptárkövek
3. állomás: Természetes élőhelyek, szőlőhegyek
4. állomás: A bükkaljai kőkultúra emlékei
5. állomás: Tűzben született táj (a vidék földtudományi értékei)

1. állomás: Egy történeti út – a „Via ad Szomolya”

A sárga jelzésű turistaút (a „Bükkaljai Kő-út”) nyomvonala megegyezik a középkori eredetű közlekedéstörténeti útvonallal. A „Via ad Szomolyán” évszázadokon keresztül közlekedtek a szekerek, erről a riolittufába helyenként több méter mélyen bevágódott szekérnyomok („riolitmélyút”) tanúskodnak. A „Szomolyai út” vagy ”Egri út” Ostoros község és egy elpusztult település, Szőllőske (Sceulus, Seulus) határán vezetett, ma Szomolya, Eger és Ostoros településhatárokon húzódik. Ezen a területen több pince, bújó, szikába faragott helyiség található szétszórva, a hajdani virágzó szőlőkultúra – valamint a riolittufa térszínen kialakult bükkaljai kőkultúra – emlékeként.

A Nyerges-tető déli oldalában, az Ostoros-patak vizes élőhelyek övezte völgyébe hajdani forráskutak mellet vezet az út. A közelben emelkedik a Nyerges nyugati oldalán található különleges geomorfológiai értéket is hordozó sziklavonulat (H.2.e), amely a Bükkalja azon fülkés szikláinak az egyike, amelyek a legkarakteresebben testesítik meg a kaptárkő fogalmat. A két különálló sziklavonulaton 24 fülke látható.

A nyeregből észak felé ágazó út a Mész-hegy (dél felé kibillent ignimbrit-plató) tetejére vezet (ennek egy elágazó szakasza szintén mélyút-jellegű). A hegy délnyugati lejtőjén két kaptárkő-csoportot is találunk (H.2.c). Ezekkel szemben a Nyerges-hegy keleti lejtőjén is emelkedik egy fülkés szikla (H.2.d). Ezen a területen több pince, bújó, szikába faragott helyiség található szétszórva, a hajdani virágzó szőlőkultúra emlékeként.

A Mész-völgybe a „Via ad Szomolya” mélyút jellegű szakaszán lehet leereszkedni a Nyerges-hegy és a Pajdos-dűlő gerincéről. A riolittufába bevésődött közel 400 méter hosszú sziklavájú közlekedéstörténet emlék, különleges kultúrtörténeti kuriózum. A Mész-völgy (H.2.b) keleti oldalában is megbújik egy alacsony sziklapad, amelyen hat fülke látható.

A Csobánkától nyugatra lévő útszakasz dombjáról látni a Király-kút túloldalán lévő Cakó-tetőt. A hajdani „Cinctura vinearum”-tól, azaz a szőlőtermesztés határáról keletre emelkedő sziklavonulat kiemelkedő kaptárkő-lelőhely, pl. az I. sziklavonulaton, a déli nagy sziklafalon 20 db fülke sorakozik.

Az út Szomolya északnyugati végéhez érkezik meg a Csobánka felől: a Rét-oldal és Deber közti vízmosásos domboldalon meredeken ereszkedik a faluba. A Vásáros-hegy szőlők, kertek koronázta platójának északkeleti szélén látható Szalóki István 1900-as évek elején faragott kőkeresztje (feszület), amely a bükkaljai kőkultúra jeles szakrális kisemléke.

2. állomás: Kaptárkövek

A Nyerges-tető nyugati oldalán található a Bükkalja legrejtélyesebb kaptárköve (a magyarországi kaptárkövek listáján a kódja: H.2.e). Azoknak a fülkés szikláknak – a „triumvirátusnak” – az egyik tagja, amelyek a legkarakteresebben testesítik meg a kaptárkő fogalmat. (A fennsíkszerű Nyerges-tető erről a sziklatömbről kapta nevét.)

A kaptárkövek, a Bükkalja különleges fülkés riolittufa-sziklái különlegesen szép természeti értékek és egyben érdekes kultúrtörténeti emlékek. A Bükkalja területén a siroki Vár-hegy és a kácsi Kecske-kő között sorakoznak azok a sziklavonulatok vagy kúp alakú kőtornyok, amelyek oldalaiba a régmúlt korok emberei fülkéket faragtak. Mivel az ember formaalakító tevékenységének nyomait is magukon hordozzák, ezért régészeti, néprajzi, történeti értéket is képviselnek. Az átlagosan 60 cm magas, 30 cm széles és 25-30 cm mély fülkék peremén – az épségben lévőknél még jól láthatóan – bemélyedő keret fut körbe, széleiken néhol lyukak is kivehetők. Ezek a nyomok arra utalnak, hogy a fülkéket lefedték, a fedlapot a lyukakba vert ékekkel rögzítették. A kaptárfülkék rendeltetésével kapcsolatban számos feltevés, elmélet született. E téma első alapos kutatója az egri történész-régész pap, Bartalos Gyula szerint a kaptárkövek síremlékek voltak, s a fülkékbe az elhunytak hamvait rejtő urnákat helyezték. A kőfülkék kifaragását eleinte a hun-magyarokhoz, később a keltákhoz illetve a szkítákhoz kötötte. Klein Gáspár borsod megyei főlevéltáros a vakablakoknak bálványtartó, áldozat-bemutató szerepet valószínűsített, s azokat honfoglalás-kori emlékeknek tartotta. A sziklaméhészeti rendeltetés legmeghatározóbb képviselője Saád Andor miskolci orvos volt, aki Korek József régésszel az 1960-as évek elején néhány ásatást is végzett kaptárkövek előterében, Cserépváralján és Szomolyán. A régészeti feltárások során előkerült, 11-14. századból származó leletek azonban egyik feltevés igazolására sem szolgáltattak bizonyítékot. A kaptárkövek rejtélye tehát még nem oldódott meg.

A Bükkalján egyébként 39 lelőhelyen 77 kaptárkövet ismerünk, a sziklaalakzatokon pedig jelenleg  480 fülkét, illetve fülkenyomot számolhatunk össze. (Hazánkban összesen 61 kaptárkő-lelőhelyet – azaz fülkés sziklát, sziklacsoportot – tartunk nyilván, melyeken közel 580 fülke dokumentálható.) E kőtornyok, sziklakúpok, sziklafalak anyagát, a riolittufát, a földtörténet harmadidőszakában, a miocén korban – 20 millió évvel ezelőtt kezdődött és közel 10 millió évig tartó – heves vulkáni működés hozta létre. A későbbi lepusztulás során a tufafelszínbe mélyedő vízmosások a domboldalakat sziklás gerincekre, különálló tornyokra szabdalták.

A sziklavonulat délkeleti falán (I. szikla) és a különálló tömbön (II. szikla) 24 fülkét, fülkenyomot találunk. Az itt  sorakozó kaptárfülkék  közül néhány sajátos kiképzésű, az általánostól eltérő egyedi formát képvisel. A 3., 5., 7. és 9. számú fülkék – amelyeknél a keretek is viszonylag jó állapotban maradtak meg – annyira sekély mélységűek, hogy esetükben kétséges a méhészeti rendeltetés.

A Nyerges-tető keleti oldalán – szemben a mész-hegyi kaptárkövekkel – egy kúp formájú szikla emelkedik, oldalán 7 fülkével, belsejében archaikus sziklahelyiséggel (H.2.d). Egyébként a környéken elég sok kőzetbe faragott szőlőkunyhó, bújó található, a hajdan virágzó szőlőkultúrára emlékeztetve.

A Nyerges-tetővel szomszédos Mész-hegy (H.2.c) déli lejtőjén három kaptárkő található. Az I. szikla kettős kúp formájú, tömzsi szikla, amely oldalába 4 db fülke, egyik csúcsába három különböző méretű lyuk van befaragva. A kaptárkő déli oldalán egy nagyméretű, sekély mélységű négyzetes fülke van befaragva.

Az I. sziklától északnyugatra emelkedik a II. és III. szikla lekerekített csúcsokkal tagolt kúpegyüttese, amelyeken 18 eléggé elkopott fülke látható. A kaptárkőbe itt is egy archaikus sziklahelyiséget (bújót) faragtak. Egyébként a Nyerges-tető – Mész-hegy területén elég sok kőzetbe faragott szőlőkunyhó, bújó és pince található, a hajdan virágzó szőlőkultúrára emlékeztetve.

3. állomás:  Természetes élőhelyek és szőlőhegyek

A Nyerges-tető – Mész-hegy nagy része jelenleg degradált kultúrterület – ugyanis a hajdani kerteket, szőlőket és gyümölcsösöket (bennük a híres, direkt termő, rövidszárú szomolyai cseresznyefákkal) a második világháború után államosították, majd ún. tartalékfölddé nyilvánították. Majd fél évszázadig csak helyenként művelték a területet, ami elvadult, elakácosodott. Csupán egy évtizede kezdődött meg az itteni szőlő- és kertkultúra rehabilitációja.

A tájidegen és inváziós fajok térhódítása (elsősorban fehér akác, bálványfa, kanadai aranyvessző) miatt a természetes növényzetnek és az eredeti élőhelyeknek is csak kisebb foltokban maradt hírmondója. A Mész-hegy meredek, nyugati lejtőjén a  molyhos tölgyeseknek szép állománya, a sziklakibukkanások kopárosain sztyepprét-foltok maradtak fenn melegkedvelő, kontinentális flóraelemekkel. Koratavasszal virágzik itt a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a hegyi kökörcsin (P. zimmermannii) és, az apróvirágú Janka tarsóka (Thlapsi jankae). A hegyi kökörcsint erről a lokalitásról írta le először Soó Rezső akadémikus a tudomány számra az 1960-as években. A molyhos tölgyesek kora tavaszi dísze az epergyöngyike (Muscari botryoides), majd májusra a balkán-pannon elterjedésű magyar zergevirág (Doronicum hungaricum) tömege a jellemző. . A tavaszi és nyár eleji aszpektust számos védett növény fémjelzi: bozontos és hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa dasyphylla, S. tirsa),hússzínű agárkosbor (Orchis morio), piros kígyószisz (Echium russicum), tarka nőszirom (Iris variegata) és nagy pacsirtafű (Polygala major).   A riolittufa kopárokon jellemző a védett magyar (kárpáti) kőhúr (Minuartia frutescens) és a bunkós hagyma (Allium spaerocephalon). Ősszel a fészkesvirágzatúak dominálnak, mint például a bennszülött Sadler imola (Centaurea sadleriana).

A terület rovarvilága a Bükkalja megszokott fajait vonultatja fel néhány védett ritkasággal, mint amilyen a fűrészlábú szöcske (Mantis religiosa), a rezes futrinka (Carabus cancellatus), a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepidedus) és a nappali lepkék. A völgyek nedves rétjein gazdag kétéltűfauna található (mocsári béka – Rana arvalis, vöröshasú unka – Bonbina bonbina, leveli béka – Hyla arborea stb.). A napsütötte riolittufa-vonulatok a hüllők számára nyújtanak kedvező életteret. Megtalálható itt a fürge gyík (Lacerta agilis), a lábatlan gyík (Anguis fragilis), a zöld gyík (Lacerta viridis). Az erdős, cserjés területeken, illetve a vízfolyások mentén tarajos gőtét (Triturus cristatus), erdei siklót (Elaphe longissima) és rézsiklót (Coronella austriaca) is megpillanthatunk.

A dombvidék változatos, mozaikos élőhely-együttese igen gazdag madárvilágnak és emlős faunának ad otthont. Néhány természetvédelmi szempontból jelentős faj: uhu (Bubo bubo), búbosbanka (Upupa epops), valamint számos cickányféle, peleféle, denevér, vadmacska (Felis silvestris) és borz (Meles meles) él itt.

Mind az Első katonai felmérés (1783), mind a Második katonai felmérés (1856-1860), mind pedig a Harmadik katonai felmérés (1883) térképein jól kivehetően ábrázolták a ma is meglévő szőlőhegyeket. Ezek a térképek a nagy, összefüggő erdőfoltok közt, a völgyközi hátakon, a települések közvetlen közelében lévő lankás domboldalakon szántókat, a völgytalpakon gyepeket, a völgyek meredekebb partján gyepes, fás, cserjés vegetációt (legelőket, kaszálókat), a dombok délies kitettségű homlokán pedig kaszálók által övezett, kőgaráddal, sövénykerítéssel körülvett szőlőket, kerteket jelölnek.

A térség (Eger–Visontai borvidék, Miskolci borvidék) szőlőtermeléséről és a vele együtt járó borkereskedelemről már középkori írásos források is hírt adnak. A Szent István által alapított egri püspökség területére és birtokaira 1042–1052 közötti időszakban települtek be a latinusok, akik jelentős szőlőművelők voltak. Az Eger környéki dombok irtáshelyein nagyobb területeket a tatárjárást követően foglalt el a szőlő. A 14. századtól Eger határában már egész hegyeket alkotnak a szőlőterületek. A Cheplez nevű szőlőhegyet egy 1364-ben kelt irat, a Mezpest és Zyngvan nevű promontoriumokat pedig a 16. századi Szent János-könyv említi.

Az Eger környéki ősi szőlő- és kertkultúra a 17. század végén, a török hódoltság után újraszerveződött: ekkor alakult ki az a szőlő-monokultúra, ami kisebb-nagyobb kataklizmákat átvészelve (filoxéravész, gazdasági világválság, a mezőgazdaság szocialista átszervezése) napjainkig jól nyomon követhető.

Az Egri borvidék Egri körzetének jellemző szőlőfajtái a leányka, az olasz rizling, a chardonnay, az ottonel muskotály, a tramini, a sauvignon, a zenit, a királyleányka, a szürkebarát, a pinot blanc, a kékoportó, a blauburger, a pinot noir, a kadarka, a merlot, a cabernet franc, a cabernet sauvignon, a medoc noir, a merlot, és a kékfrankos.

A források szerint a filoxérapusztítást megelőzően Eger környékén a legelterjedtebb szőlőfajták a kék kadarka (vagy: fekete kadarka, törökszőlő, török gohér), a negotíni, a nemes, a lúdtalpú(kadarka-változat), a kereklevelű (kadarka-változat), a bolond (vagy: rúgós), fehér frankos (vagy: fejér gohér, fejér kadarka), a juhfark és a piros bakator voltak.

A szőlőhegyek (promontoriumok) dűlőiben gyümölcsöt is termesztettek, a parcellákban jellemzően cseresznyét. A hajdani szőlőket szegélyező birssövények, szilvások, meggyesek még ma is láthatók. A Bükkalján a filoxéra által okozott szőlőpusztulás jelentős lendületet adott a gyümölcstermesztésnek. A bükkaljai gyümölcskultúrát a régiségben megközelítően negyven gyümölcsfajta gazdagította. A szilva (besztercei), a körte, a meggy, az alma (batul) és a szőlősorok közé ültetett parasztbaracknak nevezett őszibarack mellett a cseresznyetermesztésnek volt (és van) nagy hagyománya. A Bükkalja legismertebb, leghíresebb gyümölcse a gyógyhatású szomolyai rövidszárú fekete cseresznye.

4. állomás: A bükkaljai kőkultúra emlékei

A Bükkalja kőzettani felépítése, az állékony, de jól faragható riolit- és dácittufa (ignimbrit) következtében a tájegység településein jelentős hagyománya alakult ki a kő megmunkálásának (a kőfaragásnak, a kővágásnak, a kőfejtésnek), a kő népi alkalmazásának. Az építőkő fejtése és a népi építészetben történő felhasználása, a kőfaragás és a kőzetbe mélyített helyiségek készítése a Kárpát-medencében itt nyúlik vissza a legrégebbi időkig.

A KŐ A NÉPI ÉPÍTÉSZETBEN. KŐFARAGÁS

Bakó Ferenc és Viga Gyula kutatásai nyomán kijelenthető, hogy a Bükkalja a kőépítkezés hagyományos területe, a kő az egyházi, a nemesi építészet mellett a paraszti építőgyakorlatban is jelen van. A vidék népi építészetében a kő (kőzet) felhasználása kétféle módon jelenik meg: a fennálló falú építményekben (lakóházak, ólak, istállók) és a barlanglakásokban, pincékben, egyéb kőzetbe faragott gazdasági rendeltetésű helyiségekben (ólak, kamrák).

A bükkaljai kőfaragó-hagyomány központja Szomolyán volt. A szomolyai kőfaragó családok egyaránt készítettek tornácoszlopt, ablakkő-keretet, kőkorlátot, kővályút, itatót, kézimalmot, sírkövet és vallással kapcsolatos kultusztárgyakat (kőkeresztet, szentet ábrázoló szobrot, emlékművet.)

KŐBÁNYÁK, KŐFEJTÉS

A bükkaljai kőbányák legkedveltebb alapanyaga a fehéres színű riolittufa és a vörösesbarnás dácittufa (ignimbrit). Bogács, Demjén, Sirok és Szomolya határában több kőfejtőt is műveltek egyszerre. Szomolyán az Ispánberek (Isbánberki-tető), a Vén-hegy, a Gyűr, a Bikaól és a Demecs nevű dűlőkben voltak kőbányák. Bogács is több bányával rendelkezett: ezek a szorosi, az ábrahámkai, a kőkötői, a hintó-völgyi bányák, a Senkibányája, a Fejírkő-bánya és a Veres-bánya.

BARLANGLAKÁSOK, PINCEHÁZAK

A legtöbb barlanglakással Ostoros, Szomolya, Tibolddaróc rendelkezett (településenként több mint száz lakás). Cserépváralján, Egerszalókon, Noszvajon, Sályban, Sirokban jelentős mennyiségű (30–100 lakás), Andornaktályán (Andornakon és Kistályán), Bogácson, Cserépfalun, Demjénben, Egerben, Felsőtárkányban, Kácson, Kisgyőrben kevesebb mint harminc kőbe vájt hajlékot mért fel Bakó Ferenc 1975-ig. A barlanglakásban élők társadalmi helyzete a történelmi távlatban igen eltérő volt: a tehetősebb, földbirtokkal is rendelkező parasztok vagy iparosok (kőfaragók) és a nincstelen, vagy csak csekély földtulajdonnal bíró napszámosok, summások egyaránt laktak pinceházban.

A pincelakások általában kétsejtűek voltak, a konyhában szabadkéménnyel, a szobán kívülről fűtött kemencével. A ház mellett befaragott borospince, istálló (kőbe vájt jászlakkal), sertésól és egyéb tufába mélyített kamrák nagyobb paraszti gazdaság igényeit tükrözték.

PINCÉK, PINCECSOPORTOK

A miocén kori vulkáni tevékenység nyomán létrejött riolit-riodácittufákon képződött nyomelemekben, ásványi anyagokban gazdag talajon zamatos szőlő terem, az állékony, de jól faragható, könnyen vágható, lyukacsos kőzetbe mélyülő jól szellőzött, lélegző, magas páratartalmú, szinte állandó hőmérsékletű pincék pedig kiváló feltételeket biztosítanak a bor tárolására.

A bükkaljai borospincék közül a legegyszerűbbek és legrégebbiek az épület nélküli lyukpincék, földalatti járatok: az 5-10 méter mély pinceágba egy keskeny folyosó, a torok vezet le. Az ilyen torokpincék általában a lakótelkekhez csatlakoznak, de külön pincecsoportokat is alkotnak pl. Egerben a Kisvölgy utcában, a Szalában a Nagykőporoson, Felnémeten, Szomolyán. Az egri és a bükkaljai pincék nagy többsége borházas (présházas) pince. Ezek egy része épített, azaz fennálló falú borházzal, másik része kőbevágott borházzal rendelkezik.

„BÚJÓK”

A települések határában a lyukpincék mellett szép számmal találhatók egyéb szőlőműveléshez kapcsolódó sziklába vájt építmények is: például kőkunyhók („bújók”) és csőszkunyhók, valamint az állattartást szolgáló kőbe vájt pásztorkunyhók, nagy terű, néha több osztatú kőhodályok (mint amilyen például a szomolyai uradalmi birkahodály).

A Nyerges-tető és a Mész-hegy környezetében számos „kőbújót” ismerünk, amelyek a szőlő- és kertműveléshez kapcsolódtak: bennük szerszámokat tároltak, de rövidebb ideig történő tartózkodásra (alvásra) is alkalmasak voltak.

KAPTÁRKÖVEK

A bükkaljai kőkultúra gyökerét, legarchaikusabb rétegét az ún. kaptárkövek jelentik. Az ismeretlen eredetű fülkés sziklák kifaragásának idejéről, a készítők kilétéről és a fülkék rendeltetéséről – konkrét adatok híján – csupán feltevéseink vannak. (Lásd: a 2. állomás ismertetőtábláját.)

5. állomás: Tűzben született táj

Közel 20 millió éve, a miocén elején nyíltak meg azok a tektonikus hasadékok, amelyekből több ritmusban kirobbantak a Bükkalját felépítő vulkáni törmelékek (piroklasztok). A különböző korú és összetételű tufaszintek klasszikus hármas tagolása („alsó, középső, felső riolittufák”) ma már túlhaladott, de azért segíti a rétegtani tájékozódást. Az első/alsó piroklasztit-szint biotitos, horzsaköves riolit és dácit ártufa (ignimbrit) formájában bukkan a felszínre, melynek földtudományi elnevezése: Gyulakeszi Riolittufa Formáció. A Nyerges-tető és a Mész-hegy térségét és az itteni kaptárköveket ez a kőzet építi fel.

Alapvetően kétféle vulkáni működést különböztetünk meg: a lávaömlést (effúzív kitöréseket) és a robbanásos működést (explózív kitöréseket). A heves vulkáni működés következtében vulkáni törmelék (piroklaszt) robban ki a vulkáni kürtőből vagy a hasadékból. A Bükkalját felépítő vulkáni képződményeket ezen legpusztítóbb erejű pliniusi kitörések hozták létre.

A tűzhányó vagy a hasadékvulkán magmacsatornájából kirobbanó vulkáni törmelék anyaga és megjelenése, aszerint, hogy milyen mély szinten következik be a robbanásos gáztalanodás,

1. vagy magas kitörési felhő keletkezik, a vulkáni törmelékanyag 20-30 km magasságba emelkedik, és a törmelékszórás hatalmas területeket borít be – ez az ún. klasszikus pliniusi kitörés. Ebben az esetben hullott riolittufa keletkezik, melynek a Bükkalján legelterjedtebb képviselője a Gyulakeszi Riolittufa Formáció.
2. vagy a forró kitörési felhő a felszín közelében, nagy sebességgel zúdul végig, óriási pusztítást okozva – ez az ún. nuée ardente-jellegű (ultra pliniusi) kitörés. Ebben az esetben az összehegedt, összeolvadt („összesült”, a lávakőzethez nagyon hasonló képződmény, ún. ártufa jön létre: mint amilyen a Kisgyőri Ignimbrit Tagozat és a Tari Dácittufa Formáció Bogácsi Ignimbrit Tagozata. A piroklaszt-árak anyaga a magas hőmérséklet (500-750 C°) és a nagy gáztartalom hatására részben újraolvad, a nagy vastagság és nyomás következtében ellapul, összenyomódik. Az izzófelhőből (nuée ardente-ből) leülepedett, összehegedt ignimbritben fiammé-k, azaz ellapult, üveges horzsakő-törmelékdarabok láthatók.

ALSÓ ÖSSZLET – Alul helyezkedik el a legidősebb kőzetösszlet, az ottnangi korú Gyulakeszi Riolittufa Formáció („alsó riolittufa”). Nagy része ún, hullott tufa, mely sok horzsakövet, kvarcot (SiO2) és biotitot tartalmaz. Az összesült, összeolvadt ártufa-jellegű változatát Kisgyőri Ignimbrit Tagozat néven különíti el a szakirodalom. A 150-450 m vastagságú vulkáni formáció radiometrikus kora 21–18,5 millió év.

A Nyerges-tető és a Mész-hegy kaptárkövei a Gyulakeszi Riolittufa Formáció anyagából preparálódtak ki. A Mész-hegy kuesztáját az „alsó riolittufa” Kisgyőri Ignimbrit Tagozata alkotja.

KÖZÉPSŐ ÖSSZLET – A kárpáti korszak végén újabb vulkánkitörés-sorozat kezdődött, dácitignimbrit-összletet eredményezett. A Tari Dácittufa Formáció („középső riolittufa”) felépítésében a hullott és áthalmozott tufák alárendelten vesznek részt, inkább különböző mértékben összesült ártufa- és ignimbrit-változatok jelemzik (Bogácsi Ignimbrit Tagozat). A 30-50 méter vastagságú rétegzetlen kőzetösszlet néhol szintén lávaszerű megjelenést (reoignimbrit) mutat: a horzsakő- (salak), perlit- és obszidián-fiammék felszaporodása miatt. A középső „riolittufa-szint” radiometrikus kora 17,5–16 millió év közé esik.

FELSŐ ÖSSZLET – Egy újabb nyugalmi periódus után a vulkanizmus a badeni korszak késői szakaszában újult ki és a pannóniai korszak elejéig tartott. A Bükkaljától távolabbi kitörési centrumból származó tufaszórás nyomán uralkodóan hullott, freatomagmás (gömbkonkréciós, tufagalacsinos – Kőkötőhegyi Tagozat) és áthalmozott riolittutufa, tufit és diatomit keletkezett (Bábaszéki és Szorosvölgyi Tagozat), amit a Harsányi Riolittufa Formációba sorolnak („felső riolittufa”). A 150-300 méter vastagságú tufaösszletből (ami a fiatalabb üledéktakaró alatt, mélyebbre zökkenve még tovább növekszik) teljesen hiányzanak az összehegedt ignimbrit-változatok. A radiometrikus vizsgálatok szerint a formáció kora 14,6–13,5 millió év.

A Bükkalja nyugati felén található, a Mátra és a Bükk közötti dombvidéket felépítő bádeni és szarmata korú piroklasztikumokat Felnémeti Riolittufa Formáció néven különítik el a Harsányi Formációtól.