Egy barlang a Bükkben – A Suba-lyuk

A Bükk hegységi Hór-völgy elején lévő Suba-lyukból ásatás révén váltak ismertté az őskőkori moustérien kultúra kőeszközei, 1932. április 27-én, a 71-61 ezer évvel ezelőtt lerakódott rétegből pedig a híres neandervölgyi ősembermaradványok. A Dancza János és Kadić Ottokár nevével fémjelzett ásatásra a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság – a cserépfalui önkormányzattal közös szervezésben – 2007. május 11-12-én tudományos emlékülés keretében emlékezett meg. A tanácskozás előadásainak anyagát, valamint az időközben ismertté vált dokumentumokat, az ásatásokon készült eredeti fényképfelvételeket (Kovács József 58 felvételből álló hagyatékát), továbbá a korabeli sajtóhíradásokat és az azok nyomán kialakult polémiát egy tanulmánykötet tárja a nagyközönség elé. A fejezeteket Csiffáry Gergely, Gyenis Gyula, Hevesi Attila, Kordos László, Mester Zsolt, Pelikán Pál, Regős József, Ringer Árpád, Székely Kinga, Vörös István és jó magam, a szerkesztő írta. A konferencia szervezése és a kötet szerkesztése közben kirajzolódott egy sajátságos kortörténet, a kutatás társadalmi háttere, ami a kötetben „Vita a személyes névmások körül” A suba-lyuki ásatás utóélete a sajtóközlemények tükrében címmel jelent meg. Erről a Földgömb, a Magyar Földrajzi Társaság folyóirata is kért egy rövid összefoglalót, ami a magazin 2011. tavaszi tematikus lapszámában jelent meg.

A zömében mészkőből felépülő Bükkben rendkívül nagy számban találunk leletanyagban gazdag őskőkori lelőhelyeket – köszönhetően a hegység karsztos karakterének, valamint sok-sok, már a jégkorban meglévő, megtelepedésre alkalmas, úgynevezett „nagy szádájú” barlangjának. A bükki barlangokban az alsó-paleolitikumi emlékek hiányoznak, a középső- és felső-paleolitikumi leletek azonban nagy változatosságban vannak jelen. Illetve voltak – hiszen az elmúlt évszázad során ezeket az ősrégészeti szempontból fontos barlangokat mind feltárták, mondhatni: fenékig „kipucolták”. A magyarországi barlangkutatással szorosan összekapcsolódó „ősemberkutatás” történetének egyik legfontosabb helyszíne a Bükk hegységben található Hór-völgy, legizgalmasabb eseménye pedig a völgyoldalban megbújó Suba-lyuk nevű barlang kulturrétegeinek közel három évtizeddel ezelőtti feltárása.

A történet a téma iránt érdeklődők előtt jól ismert: a bükki ősemberkutatás 1906. novemberében indult el, amikor Kadić Ottokár megkezdte a Szeleta-barlang feltárását. Az első „ősember” által készített kőeszközt pedig a következő év tavaszán, 1907. május 15-én találta meg.

Az előzményeket is ismerjük: 1891-ben Bársony János miskolci ügyvéd házának építésekor, alapásás közben három nagyméretű, szépen megmunkált kovakőeszközre bukkantak, melyek a következő év karácsonyán kerültek Herman Ottóhoz, aki azonnal felismerte, hogy a magyarországi ősember létezésének fontos bizonyítékát tartja a kezében. A Szeletában megkezdett ásatást követően, negyed évszázad múltán pedig egy másik bükki barlangból az ősember csontmaradványai is előkerültek.

A  Hór-völgy elején lévő Suba-lyukból ásatás révén váltak ismertté a moustérien kultúra kőeszközei, 1932. április 27-én, a 71-61 ezer évvel ezelőtt lerakódott rétegből pedig a híres neandervölgyi ősemberleletek. Dancza János egri lakatossegéd – az Egri Törvényhatóság pénzügyi támogatásával, azaz ínségmunka (ma úgy mondanánk: közmunka-program) keretében – a Magyar Barlangkutató Társulat megbízásából és Kadić Ottokár főgeológus (Magyar Királyi Földtani Intézet) közvetett irányítása, szakmai felügyelete és felelősségvállalása mellett kezdte meg a barlang feltárását, amelyet a szenzációs leletek előkerüléséhez vezetett. Ez a rövid foglalata e tudománytörténeti jelentőségű eseménynek. Az ásatás és annak utóélete azonban számos kortörténeti tanulságot is hordoz.

A név – Mussolini a Bükkben

Az 1938-ban megjelent „Suba-lyuk monográfia” ma már szakkönyvtárak féltve őrzött kincse. Az 1932-es ásatás eredményeit feldolgozó – a gazdag jégkori emlékanyagot, az ősemberi csontmaradványokat, a 2387 begyűjtött állatcsontot, a 6341 pattintott követ, kőeszközt és a 150 faszénmintát bemutató – példaértékű barlangtani monográfia (melyet Bartucz Lajos, Dancza János, Hollendonner Ferenc, Kadić Ottokár, Mottl Mária, Pataki Vidor, Pálosi Ervin, Szabó József, Vendl Aladár neve fémjelzett) „A cserépfalui Mussolini-barlang (Suba-lyuk)” címmel jelent meg. Már a barlang névadása sejteti a kor politikai viszonyait, melyek rányomták bélyegüket mind a suba-lyuki ásatásra, mind pedig Kadić Ottokár életére, tudományos pályafutására. A Mussolini-barlang névadásának körülményeiről így ír Kadić: „Mikor kiderült a cserépfalui Subalyuk nagy jelentősége, a Magyar Barlangkutató Társulat elhatározta, hogy ezt a barlangot Benito Mussolini, Olaszország miniszterelnöke tiszteletére nevezi el, tette ezt részben hálaérzésből, főleg pedig elismerésképpen azért a hatalmas fellendülésért, amelyet barlangkutatás terén Olaszországban, a tízéves fasizmus, Mussolini kormányzása alatt tapasztalunk.

Bár a társulatnak ehhez szuverén joga van, előzékenységből, magánlevélben Coburg Herceg Őfenségéhez, mint a barlang tulajdonosához és Lóczy Lajos dr.-hoz mint a Földtani Intézet igazgatójához azzal a kéréssel fordultam, közöljék velem erre vonatkozó észrevételüket. Míg a fenségtől hamarosan megjött a helyeslő válasz, addig Lóczytól sehogy sem tudtam választ kapni. Közben a Társulat választmánya elnevezte a barlangot, erről az olasz követség útján értesítette  Mussolini miniszterelnököt, akit meghatott a magyar barlangkutatók figyelme. Mindezek után, két hónap múlva, a Társulat hivatalos értesítést kapott az Intézettől, amelyben közli, hogy a földmívelésügyi Miniszter nem járul hozzá az elnevezéshez. Lóczy ugyanis az én magánlevelemet az irodába adta, ahol azt hivatalos kezelés alá vették, felterjesztették a Minisztériumba s ott érthetetlen módon a fent jelzett értelemben intézték el. A Társulat ezzel kínos helyzetbe jutott a Miniszter úrral szemben, akinek rendelkezését már nem volt módjában teljesíteni. Feltűnést keltett, hogy napjainkban, amikor a jelenlegi kormány külpolitikájának egyik leghatalmasabb oszlopa a magyar-olasz barátkozás és amikor a magyar nemzet súlyos helyzetében első sorban Olaszország miniszterelnökétől vár enyhülést, a földmívelésügyi Miniszter úr miért ellenzi a Mussolini-barlang elnevezést. A történteket csak úgy tudjuk megmagyarázni, miszerint feltesszük, hogy Lambrechtnek és befolyásos szabadkőműves társaiknak nem volt ínyükre, hogy hazai barlang az előttük ellenszenves Mussolini nevét viselje.”

Egészen pontosan a Magyar Barlangkutató Társulat 1932. december 12-i választmányi ülésén Hillebrand Jenő, a bükki barlangkutatás másik neves alakja javasolta, hogy a Suba-lyuk nevű barlangot az olasz barlangkutatás ügyét támogató Mussolini tiszteletére nevezzék el. Ezt követően elszabadult a pokol…

 A Dancza–Kadić vitáról

Az ásatást követő évben, 1933. januárjában Dancza János Bartucz Lajos antropológus budapesti lakásán megtekintette a tudományos feldolgozás idejére a Földtani Intézet által átvett ősemberi csontmaradványokat, melyekről döbbenten állapította meg, hogy azok jelentősen megsérültek. Dancza február közepén feljelentő levelet küldött a Magyar Királyi Földtani Intézetbe, melyben a leletek „megrongálásáért”  Kadićot tette felelőssé. Feljelentésére március 4-én érkezett meg a válasz: „Tekintetes Dancza János úrnak. Eger, Szervita u. 32. A folyó év február 24-én kelt és közvetlenül hozzám intézett soraira értesítem, hogy az előadottakat beható vizsgálat tárgyává teszem s biztosíthatom, hogy az igazságnak érvényt fogok szerezni. Megnyugtatom egyben afelől is, hogy személyét sérelem érni nem fogja. Dr. Lóczy Lajos ny. r. tanár, igazgató.” A Kadić személyét érintő eljárás, fegyelmi bizottsági vizsgálat ellenére Dancza 1935. július 8-án Az Est szerkesztőségének elküldött nyílt levélben is megtámadta a főgeológust, mire beindult az országos sajtógépezet is.

A személyeskedésbe torkolló vita előzménye magában az ásatás körülményeiben és a résztvevők közti viszony megromlásában keresendő. A kér férfi közti ellentét hamis kontextusa így hangzik: ki találta meg az ősember csontmaradványait? A munkanélküli lakatossegéd vagy a főgeológus?

Merthogy a Suba-lyuk feltárását Dancza János és lelkes csapata kezdte meg 1932. február 8-án, s ők találták meg – és ismerték fel – április 27-én az első ősemberi csontmaradványokat. Kadić május 1-én érkezik Egerbe, majd másnap a barlangban már együtt tárják fel azokat a négyzeteket, amelyekből újabb ősemberi leletek kerülnek elő: egy gyermek és egy felnőtt csigolyái és egy gyermek koponyája. Miután Kadić a leletekkel Budapestre utazik, május 9-én újra Cserépfalun van, s ettől kezdve öt hónapon át ő vezeti az ásatás munkálatait, melyek május 26-ától a Magyar Királyi Földtani Intézet költségén folynak.  (Részletesen lásd: Suba-lyuk kronológia)

Danczát már Kadić azon kérése megzavarta, hogy az ásatások befejezéséig ne nyilatkozzanak a sajtónak. Ezt egyébként Kadić felettese, a Földtani Intézet megbízott igazgatója, Emszt Kálmán rendelte el. Ez egyébként természetes követelmény addig, míg meg nem történik a leletek tudományos feldolgozása. De az is tény, hogy teljesen nem lehet a sajtónyilvánosság alól kibújni, elkerülhetetlen a nyilvánosság bizonyos fokú tájékoztatása.

Az ősemberleletek megtalálásáról az első híradás egyébként az Eger című lapban jelent meg 1932. május 8-án „Világraszóló jelentőségű őskori leletekre bukkant egy egri barlangkutató” címmel. Egy hónappal később a 8 Órai Újság tudósított a suba-lyuki ásatásról, kihangsúlyozva Dancza elévülhetetlen szerepét a szenzációs leletek megtalálásában. Dancza azonban félreérti a főgeológussal készült interjút, szerinte „Kadić dr. több irányú kísérletet tett az emberi maradványok feltárásának kisajátítására.”

A 8 Órai Újság híradására válaszként a Népszava július 10. számában jelent meg Szélpál Árpád cikke: „Az ősember nyomában. Hogyan találta meg Dancza János egri természetbarát elvtársunk a Bükk hegység egyik barlangjában a neander-völgyi lelettel egy idős ősemberének és gyermekének maradványait” címmel. „A cikk megjelenése bosszantotta Kadićot, mert látta, hogy nem nézem tétlenül mesterkedéseit.” – írta Dancza 1984-ben megjelent visszaemlékezésében. A Népszava cikke, valamint a Természetbarátban megjelent Dancza által írt cikksorozat miatt egyre nagyobb iramban erodálódott a két ember viszonya. A kapcsolat megromlása, annak személyeskedő hangneme azonban igazán csak Dancza részéről dokumentálható.

A Népszava 1932. július 10-i számában olvashatjuk: „Dancza fejest ugrott a történelembe.” Ezt követően az ősemberleletek megtalálásának és Kadić értesítésének aprólékos krónikáját, majd a kutatás folytatásának érdekes interpretációját kapjuk: Kadić mintegy alárendelt mellékszereplő jelenik meg a tudósításban. „Dancza János pedig tovább folytatja munkáját, most már mint a Földtani Intézet napszámos előmunkása.” Miközben úgy nyilatkozik az újságírónak, hogy nincs szebb annál, amikor az ember a barlangban felébred, s a hajnal világossága bevilágít a barlang nyílásán. „Ennek a hajnali világosságnak szerelmese Dancza János elvtársunk és ennek a világosságnak munkása akkor is, amikor keresi az ősember nyomait, hogy minél kevesebb legyen a sötétség és minél mélyebbre hasson a tudás világossága. És ezt az érzést nem lehet tőle elvenni, sem azt a tényt, hogy ő találta meg az első magyarországi homo primigeniust, az ősembert és gyermekét.” Ezekkel a mondatokkal zárja Szélpál Árpád írását, holott senki nem vitatja Dancza érdemeit, senki nem tagadja a tényt, hogy Dancza és társai találták meg az ősember csontmaradványait.

Sőt, ennek éppen az ellenkezője történt. Kadić 1933. február 21-én a Magyar Barlangkutató Társaság közgyűlésén, illetve 1933. június 8-án a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XLI. budapesti vándorgyűlésének ülésén elhangzott előadásaiban, valamint a Barlangvilág című szakfolyóiratban megjelent közleményeiben sosem mulasztja el Dancza nevét megemlíteni, szerepét kiemelni.

„Vita a személyes névmások körül”

Kadić mindig tényszerűen, tudósi precizitással fogalmaz, türelmét csupán akkor veszíti el, amikor Dancza nyílt levélben támadja meg őt. A provokatív hangvételű írás Az Est című lap 1935. július 20-i számában jelent meg „Nagy vita a subalyuki ősember állkapcsa körül. Ki találta meg: a munkanélküli lakatossegéd vagy a főgeológus?” címmel. A „nem mindennapi konfliktus” ismertetését Bakos Ákos jegyzi. Dancza nyílt levelének alapvetése az, hogy szerinte Kadić a Suba-lyuk feltárásával kapcsolatban nem megfelelően használja személyes névmást. „Igen Tisztelt Tanárúr! Elnézését kérem, hogy az én hat elemi iskolai képzettségemmel arra bátorkodom figyelmét felhívni, hogy a személyes névmás többesszám első személyét a Subalyuk-barlangban végzett ásatásokkal kapcsolatban megnyilatkozásaiban úgy szóban, mint írásban következetesen helytelenül, a személyes névmás egyesszám második személye helyett használja. Én az iskolában azt tanultam, hogy csak arra mondhatom mi csináltuk, amiben nékem is részem volt. Ezzel szemben a tanár úr olyan dologról mondja azt, hogy megtaláltuk, aminek a megtalálásában sem közvetlenül, sem közvetve nem volt része. Ön három év óta szóbeli és írásbeli megnyilatkozásaiban az általam feltárt homo primigenius-maradványokról következetesen azt mondja, hogy megtaláltuk…”

Kadić ­– a vád stílusához igazodva, személyeskedő megjegyzéseket sem nélkülözve – a Magyarság című hírlapban válaszol a nyílt támadásra és helyre teszi „az unalomig kitárgyalt suba-lyuki lelet fölfedezésének körülményeit”.

„Megnyugtatom Dancza Jánost, hogy ha én a subalyuki ásatásokról többes számban beszélek vagy írok, nem az általam végzett kutatásokat, hanem saját öthónapos ásatásaimat értem. És ha leleteinkről számolok be, nem az ősemberi állkapocsról van szó, hanem saját nagyfontosságú leleteinkről beszélek. A többes számot azért használom, mert ez alatt munkásaimat is értem, akikkel szoros együttműködési viszonyban állok, s így az ő nevükben is szólok.

Ha ásatásaink révén fontos leletekre akadunk, azokat soha én, hanem munkásaim találják meg és ha egyáltalában szó lehet arról, hogy az ilyen fölfedezéshez valamelyes érdem vagy dicsőség fűződik, akkor az ismét egyedül azt a munkást illeti meg, aki a leletet megtalálta, akinek figyelmét a lelet nem kerülte el. Én csak akkor kapcsolódom a föltalálás tényébe, amikor a munkástól a leletet átveszem, s azt tudományosan tovább kezelem. Így áll a viszony munkavezető és munkálkodó között ott, ahol a munka nem a csekély bérért és a dicsőségért, hanem magáért a tudományért folyik.”

Megbízástól az összefogásig

Dancza János, aki 1929 őszén ismerkedik meg Kadić-csal egy bükki túra alkalmával, 1931. január 1-jén kap értesítést arról, hogy a Magyar Barlangkutató Társulat választmánya 1930. december 16-án tartott ülésén Kadić Ottokár ügyvezető elnök és Schönviszky László titkár ajánlása révén ún. rendes taggá választotta. 1931. október 1-jén kelt az a fejléces, pecsétes – Kadić Ottokár aláírásával ellátott – megbízás, amely így szólt: „Megbízzuk Dancza János urat, a Magyar Barlangkutató Társulat rendes tagját, hogy a Bükk hegységben Társulatunk részére barlangokat kutasson. Felkérjük a hatóságokat és magánosokat, hogy fent nevezettet önzetlen… munkájában támogatni szíveskedjen.” Dancza János ezek alapján kaphatta meg az engedélyt a Fülöp Józsiás Szász Coburg és Gothai Herceg Ő Fennsége Cserépvári Erdészeti Hivatalától 1932. január 23-án: „Alulírott erdőhivatal megengedi, hogy Dancza János és hat társa a Subalyuk, Füzérkői barlang és Galya lyuk ásatását végezheti…” Valamint ezen ajánlás és megbízás nyomán ítélték meg a pénzügyi támogatást is az Egri Törvényhatóságok részéről és ezek után kezdhették meg a kutatást 1932. február 5-én a Füzér-kőnél, február 8-án pedig a Suba-lyuk barlangban.

A bükki ősember-kutaásra kedvezően hatott Kadić Ottokár az Eger c. lap 1930. augusztus 30-i számában megjelent írása is, amelyben felhívta a figyelmet a barlangfeltárások jelentőségére, valamint Heves vármegye és Eger város vezető köreitől támogatást kért a munkálatokhoz. Kadić biztatására állt az ügy mellé két ismert közéleti személyiség is, az egri múzeum létrehozásán fáradozó Pálosi Ervin jogakadémiai és Pataki Vidor ciszterci-rendi tanár, akik mindvégig tevékeny részt vállaltak a suba-lyuki feltárás szervezésében.

Kadić 1940-ben, a Barlangkutatás 16. kötetében Cserépfalu vidékének barlangjairól írt értekezésében újra felidézi a suba-lyuki ásatásokat: „Meg kell végül emlékeznem derék munkásaimról is, nevezetesen Dancza János előmunkásról, továbbá Kovács József, Hajdu Imre, Csutor Gyula, Hoffmann Sándor és Horváth József barlangkutató munkásokról, akik szorgalmukkal és ügyszeretetükkel nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a szóban levő barlangokat olyan gondosan kiáshattuk.”

Láthatjuk, hogy ki mindenkinek érdeme az ősrégészet eme világhírű eredménye: kisajátításról szó nem volt. A „szegényembertől” a „magyar királyi főgeológusig” igen sokan tevékenykedtek – közvetve vagy közvetlenül – az ásatások sikeréért, a leletek feldolgozásáért és közléséért. Azokban a nehéz időkben, egy olyan széles társadalmi összefogás bontakozott ki, amely ma is példaértékű. Ezt az összefogást pedig nem szabad, hogy elhomályosítsa a kisszerű, személyeskedő és oktalan vádaskodás, amelynek teret adott az akkori média baloldala. Sőt, a politikai lapok, a bulvársajtó kifejezetten szította az ellentétet: a politikai világnézet horizontján azok között is társadalmi feszültséget generált, akik között eredendően nem volt.