Esettanulmány a „természetszerű” erdőkép eltüntetéséről és a folyamatos erdőborítás („fenntartása melletti erdőgazdálkodás”) ideák szintjén történő megrekedéséről. A felsőtárkányi erdészet által vagyonkezelt jónéhány erdőrészlet sok-sok részletéről, valamint egy elhúzódó (vagy éppen végleg elillanó) paradigmaváltásról –  a „folyamatos erdőborítás” ellehetetlenítéséről, az erdei életközösségek elpusztításáról… a Bükki Nemzeti Parkban.

Kulcsszavak: tarvágás, fokozatos felújítóvágás, folyamatos erdőborítás, erdőtörvény

A történet

A helyzet

Nem. Innen nem menekülnek a fák. Innen erőszakkal vitték el… az egész erdőt. Itt bizony fakitermelés történt, méghozzá tarvágás! Legalábbis a magamfajta laikus számára úgy tűnt, hogy a faállományt a Felsőtárkány 115/D erdőrészletének egy 130 x 130 méteres részén egyetlen beavatkozással végrehajtott letermeléssel, azaz tarvágás típusú véghasználattal illették. Merthogy fokozatos felújítóvágásnak semmiképpen nem nevezném az itt tapasztalt véghasználati beavatkozást, hiszen abban az esetben az „anyaállományt” saját, természetes újulatának megjelenése után termelik ki… A két erdőrészletnek nevezett erdőtervezett területen az újulatnak (facsemetéknek) a leghalványabb nyomát sem láttam… Szálalóvágásnak pedig végképp nem nevezhetjük azt, ami itt történt a múlt évben! A Bükki Nemzeti Park területén oly kívánatos folyamatos erdőborítás fenntartását szolgáló fakitermelésnek, azaz szálalásnak meg még úgy sem! Szóval tarvágás ez a javából – gondoltam. Márpedig az „Erdőtörvény” (Etv) 10 § (2) bekezdése szerint a védelmi és közjóléti rendeltetésű, a 7 § (1) bekezdés a), b) és c) pontja szerinti természetességű erdőkben – azaz a természetes erdőkben, a természetszerű erdőkben és a származékerdőkben – a tarvágás tilos! Különösen az állami tulajdonú erdőterülketeken (jelen esetben a vagyonkezelő az Egererdő Zrt), amelyek rendeltetése védelmi (természetvédelmi – természetvédelmi kezelő a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság), a bennük található erdei életközösségek természetességi állapota szerint pedig megfelelnek a 7 § (1) bekezdés a), b) és c) pontjainak.

Tarvágás egy olyan helyen, ahol nem lehet? Vagy tévedek? Igen tévedtem. De nem abban, hogy a BNP területén lévő eme erdőrészletek elsődleges rendeltetése nem védelmi lenne, vagy a Lök-bérc és környékének természetességi állapota annyira rossz volna, hogy tarra kellett vágni (persze mozaikosan) a fél Bükköt a nemlétező természetes újulat megőrzése érdekében – hanem abban, hogy ezt az „irtás-foltot” tarvágásnak gondoltam.

Ugyanis a nagy felháborodásomban kiráncigált erdőmérnök végzettségű kollégám „megnyugtatott”, hogy ez nem tarvágás, hiszen megfelelő sűrűségben fellelhetők a néhány centiméteres és néhány hónapos csemeték. Mikroszkópikusak ugyan, de ott rejtőznek a fűszálak és a faág-törmelék között. Tehát jelen esetben, az ominózus erdőrészletekben fokozatos felújító vágásról van szó – bármennyire is úgy tűnik a laikus számára, hogy itt a faállomány egy beavatkozással végrehajtott kitermelése, azaz tarvágás történt…

A tarvágással szemben a felújítóvágás a fakitermelésnek az a módja, amikor az „anyaállományt” saját, természetes újulatának megjelenése után termelik ki, tehát a magról felújítás véghasználati eszköze. A fokozatos felújítás elhúzódó, több alkalommal végrehajtott véghasználat, mint ahogy a szálalóvágás is. A szálalás az egyedüli fakitermelési mód, amely biztosítja a folymatos erdőborítás fenntartását, a természetvédelmi-ökológiai szempontból olyannyira fontos vegyes korú és szerkezetű erdő kialakítását és fennmaradását.

 

Tehát „megnyugodtam”. A látványt rondító tájsebek (véghasználati foltok) törvényesen vannak ott, ahová az erdőtervezés során azt az erdőtervező odatervezte, az erdőgazdálkodó meg kivitelezte – a természetvédelmi kezelő meg asszisztált hozzá. Minden rendben van… A „folyamatos erdőborítást” (Pro Silva Europa), a szálalásos erdőművelés jelentőségét, a „fenntartható erdőgazdálkodást” meg felejtsük el! Éljen a véghasználat, a vágásos üzemmód! A védett természeti területeken (azaz a nem gazdasági rendeltetésű erdőkben is mindenképpen és mindenáron! Sőt, legyünk naivak és képzeljük el, hogy a letarolt természetes (természetközeli) erdő helyén olyan új erdőt hoz létre a… természet… vagy az erdész, amely az eredetivel egyenértékű lesz. És mindezt álszent módon nevezzük természetes felújításnak! (Ami önmagában képtelenség, mert a felújítás kifejezés emberi cselekedetre utal, hiszen a természetes folyamat neve: felújulás.)

Ne törődjünk azzal, hogy a szakemberek (erdőmérnökök is!) számtalanszor felhívták már a figyelmet arra, hogy a végvágás (természetesen a tarvágás is) „darabokra töri a természetes táj képét”, ugyanakkor „az indokolatlan vágásterületek tömeges megjelenése a tájban nem elsősorban esztétikai kérdés, hanem súlyos ökológiai, gazdasági, társadalmi és természetvédelmi problémák szövevényes hálózatának forrása is.” (Silva naturalis Vol. 1., 2013)

Ne legyen kétségünk: mindez a vágásfordulóra alapozott korszerű erdőgazdálkodás (legújabban: fenntartható erdőgazdálkodás) legnagyobb dicsőségére válik, ugyanakkor az erdők (nem az erdőtervezett területek, hanem a „tájökológiai” értelemben vett erdők) kárára és az erdőtörvény megsértésére… valamint a természetvédelmi érdekek és a klímaváltozással együttjáró szükségszerűségek semmibevételére.

Ugyanis Magyarországon az „erdőtörvény” negligálása intézményesült: úgy tűnik, hogy nem kell komolyan venni e törvény legfőbb alapelvét, miszerint „a fenntartható erdőgazdálkodás során a fenntartható használat követelményeinek megfelelve az erdei haszonvételek gyakorlása során törekedni kell az olyan módszerek alkalmazására, amelyek biztosítják, hogy az erdő megőrizze biológiai sokféleségét, természetességét vagy természetszerűségét, termőképességét, felújuló képességét, életképességét, továbbá megfeleljen a társadalmi igényekkel összhangban levő védelmi, közjóléti és gazdasági követelményeknek, betöltse természet- és környezetvédelmi, közjóléti (egészségügyi-szociális, turisztikai, valamint oktatási és kutatási) célokat szolgáló szerepét és az erdővagyonnal való gazdálkodás lehetőségei a jövő nemzedékei számára is fennmaradjanak.” (2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról.)

Persze az ilyen alapelvek mentén zajló tevékenységet nem erdőgazdálkodásnak, nem használatnak kellene nevezni, hanem erdőművelésnek, tájművelésnek. Ez pedig nem utilitarisztikus, hanem idealisztikus értékek mentén történik… (Ez az éthosz azonban hiányzik Selmecbánya örökségéből.)

(2017. 04. 30.)