Földből épült struktúrák az ősi vízrendezés szolgálatában

Készült az alábbi írások alapján:

• Baráz Csaba (2014): Dél-Heves kistájai – különös tekintettel a vízrajzra. In Schmotzer András (szerk.): Szikfok. Dél-Hevesi tanulmányok. Eger. 9-24.
• Baráz Csaba (2014): A Csörsz-ároktól a fokgazdálkodásig. Földből épült struktúrák az ősi vízrendezés szolgálatában. In Füleky György (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében. A vízgazdálkodás története a Kárpát-medencében. (X. Tájtörténeti Konferencia kiadványa). Baja, 218-224.

Bevezetés

Az Észak-alföldi-hordalékkúpsíkság és a Közép-Tisza-vidék (a Hevesi-sík, a Gyöngyösi-sík és a Hevesi-ártér kistájak) felszínét a Tisza, a Bükkből és a Mátra vidékéről érkező mellékfolyóinak építő-romboló munkája, valamint az itt élő emberek földhasználati, tájművelési tevékenysége formálta (1. ábra). A régi korok (őskor, népvándorlás kora, középkor) tájművelést meghatározó struktúrái (földépítményei, illetve „mélyítményei”) az alföldi hosszanti sáncárkok és a Tiszát kísérő övzátonyokat átvágó fokok.

A Gyöngyösi- és a Hevesi-sík vízrendszerét a régészeti, történeti és okleveles adatok szerint már a rómaiak korában (Császár-kor) szabályozták. Felmerül annak lehetősége, hogy az alföldi hosszanti sáncárkok (Csörsz-árok, Kis-árok, Ördög-árok) nem csupán hadászati-védelmi rendeltetés miatt készültek, hanem a síkvidék vizeinek szabályozásában is szerepet játszottak.

Megerősíti ezt a feltevést a hosszanti sáncárkok dél-hevesi (és dél-borsodi) nyomvonalainak terepi-topográfiai vizsgálata, a Tiszához – illetve a folyó jobb parti fokaihoz – való kapcsolódásaik feltárása. Ezen megfigyelések alapján úgy tűnik, hogy a Tisza-szabályozást megelőzően, az organikus tájhasználat (tájművelés) idején a felszíni vizek rendezésében (irányításában, a vízjárás szabályozásában), a térség felszínformálásában ezeknek az ősi, mesterséges földstruktúráknak is nagy szerepe volt.

A dél-hevesi térség kistájai

Az Észak-alföldi-hordalékkúpsíkság (1.9) kistájai – a Gyöngyösi- és a Hevesi-sík – valójában a medenceperemi, teraszos hordalékkúpsíkságok típusába tartoznak. Az Északi-középhegységből kifutó vízfolyások a pleisztocén folyamán az Alföld északi sávjában építették ki hordalékkúpjaikat.  A Gyöngyösi-síkon a Mátrából érkező vízfolyások (Ágói-patak, Gyöngyös, Bene-patak, Tarnóca) és a Tarna, míg a Hevesi-síkon az ős-Tarna-, a Laskó- és az Eger-patak akkumulálta hordalékát. A pleisztocén végén ezek a vízfolyások belevágódtak saját hordalékkúpjukba, ártéri síksággá formálva környezetüket. A megmaradt hordalékkúp-felszíneket már a szél alakította tovább, futóhomokformákat vagy löszös takarókat létrehozva.

Ezen medenceperemi (vagy hegylábperemi) hordalékkúpsíkságok domborzatában három alföldi tájtípus – a futóhomokos és a lösszel fedett hordalékkúpsíkságok, valamint az ártéri síkságok – vonásai ötvöződnek.

A Gyöngyösi-sík Tarna menti és Tarnától nyugatra eső részét az ártéri síkságokra jellemző, holt medrek és morotvák tagolják. A Hevesi-homokhát az ős-Tarna kiemelt helyzetben megmaradt – lösszel fedett, illetve fedetlen futóhomokformákkal rendelkező – hordaléktakarója. A Hevesi-sík többi része alacsonyabb, alig tagolt löszfelszín.

A Hevesi-ártér a Közép-Tisza-vidék (1.7) Taktaköztől Jászságig húzódó Közép-tiszai árterének (1.7.1) része, melyet a pleisztocén végén az Ér völgyéből a Felső-Tisza-vidékre forduló Tisza oldalazó eróziója alakított ki. Ekkor kezdte meg az addig a Berettyó vonaláig épülő hordaléktakaróba kanyarogva bevágódó Tisza a futóhomokos térszín letarolását. A Hevesi-ártér alacsony ártéri síkságának leggyakoribb domborzati formái a térségen áthaladó folyók irányváltozásait jelző, elhagyott medrei és a morotvák.

A Hevesi-sík kistáj (területe valamivel meghaladja az 1000 km²-t) a Laskó (valamint az Eger-patak) és a Tarna közt kialakult hordalékkúpsíkság. A dél felé lejtő és legyezőszerűen kiszélesedő síkság északon szerkezeti vonal mentén kialakult tereplépcsővel határolódik el a Bükkaljától. Nyugat felől a Gyöngyösi-síkhoz tartozó Tarna ártéri szintű völgymedencéje határolja, keleten a Laskó medre választja el az egyébként nehezen elkülöníthető Borsodi-sík (Borsodi-Mezőség) szintén hordalékkúpsíkság jellegű, hullámos felszínétől. Délről szintén tereplépcsővel különül el a Tisza oldalazó eróziója és feltöltő tevékenysége által kialakított Hevesi-ártér morotvákkal és holtmedrekkel tarkított, tökéletes sík kistájától. Délnyugat felől fokozatos átmenettel simul bele a Jászság folyóvizek által feltöltött síkságába, a Tarna üledékkel telepített árterébe.

A Hevesi-sík alapvetően két, karakteresen elkülönülő tájrészletre osztható. A Tarna pleisztocén hordalékkúpjának megmaradt délkelti sávja alkotja a kistáj északnyugati részét: Hevesi-homokhát. Ez a pleisztocén-óholocén futóhomokból felépülő, enyhén hullámos síkság (hajdan homoki tölgyesekkel, homokpusztai növényzettel fedett, napjainkban kertek, szőlőtáblák, gyümölcsösök mozaikjával tarkított kultúrtáj) alapvetően különbözik a Hevesi-sík nagyobb részét alkotó, hajdan löszpuszta jellegű, alacsony, ármentes síkságától (adjunk nevet neki: Hanyi-mente – Hanyi-menti-hordaléksíkság). A Hevesi-homokhát kötött, homokos síkság az enyhén buckás, barnaföldes kultúrmezőség (telepített erdőmozaikokkal, gyümölcsösökkel) tájtípusba sorolható, míg a Hanyi vízfolyás szélesebb környezete az alföldi löszös síkságok (lösszel fedett hordalékkúpsíkságok) típusát jeleníti meg: ármentes, illetve magas ártéri hordalékkúpsíkság, valamint folyóhátak közé zárt, szikes árterek teszik változatossá a vidéket.

A Hevesi-sík két tájrészletét jellemző, eltérő tájalkotó tényezőket táblázatba rendeztük, amelyből, hogy a Hevesi-sík két eltérő karakterű tájrészletből áll, azaz nem homogén téregység, nem mutatható ki tájökológiai egyveretűség. Amennyiben a két eltérő tájtípusba sorolható, egymástól különböző tájalkotó tényezőkkel jellemezhető részt önálló kistájnak tekintjük, akkor a Hevesi-sík tájrendszertani besorolását kistájcsoportra szükséges változtatni.

A Hevesi-homokhát ősvízrajza

Külön kell szólni a Hevesi-sík (kistájcsoport) részét képező, azt két vízgyűjtőterületre osztó Hevesi-homokhátról, mely a futóhomokos hordalékkúpsíkság tájtípusba tartozik. Ez a homokhát a dél-hevesi térség vízrajzának kulcsa. Ugyanis rajta húzódik a Tarna vízgyűjtő területének (2.111,7 km²) és a Közép-Tisza-vidék Tisza-szakasza vízgyűjtő területének (12.931,3 km²) vízválasztója.

A dél-hevesi térség süllyedése a pannon után vált intenzívebbé. A dél felé erősödő mértékű, szakaszosan süllyedő térszínt a hegyek felől érkező vízfolyások hordalékukkal töltötték fel. A Tarna hordalékkúpja legyezőszerűen terjed szét. A durva, görgeteges, kavicsos hordalék a hegylábi sávban rakódott le, délebbre egyre finomodó hordalékát szállította. A felső pleisztocénben Heves–Pély irányában, majd Erdőtelek–Átány vonalában építette hordalékkúpját, amely a kistáj délkeleti határán a 250 m vastagságot is elérte. A pleisztocén végén (würm) még mindig Tarnaszentmiklós (és Tiszasüly) irányában folyt a Tarna, s csak a Jászság megsüllyedése térítette el délnyugat felé. Hátrahagyott medrét a holocén kezdetén a Laskó, később a Hanyi-ér foglalta el.

A Tarna – az óholocénban víz nélkül maradt – pleisztocén hordaléktakaróját a boreális/mogyoró fázis (9.000–8.000 év) meleg-száraz sztyeppkorszakában a defláció alakította. Felszínén eróziós és akkumulációs formákat hozott létre: a homokfelszínbe bemélyülő hosszú, keskeny vagy rövidebb, ovális alaprajzú szélbarázdákat, a mélyedés végén felhalmozódó, szintén ovális (néhány esetben parabola alakú) garmadabuckákat. Gyakoriak a szélbarázdák közti maradványfelszínek, az ún. maradványgerincek is és a kisebb alapterületű, de mélyebb deflációs tálak, a széllyukak. A Hevesi-hát felszínét nagyobb kiterjedésű, sekély deflációs medencék és akkumulációs homokmezők teszik változatossá. A boreális idő második, meleg-száraz szakaszában is a homokkifúvás és a futóhomok-képződés volt a jellemző felszínalakító folyamat a Hevesi-homokháton.

A szintén meleg, de kifejezetten nedves éghajlati szakaszban, az atlantikus/tölgy fázisban (8.000–5.000 év) az Alföldön csaknem teljesen összefüggő erdőtakaró alakult ki. Nemcsak a löszpuszták erdősültek be, hanem a homokhátak is. A Hevesi-homokhát – előző klímaszakaszban szél által kimélyített – deflációs medencéiben a csapadékosabb atlanti fázisban tavak, lápok, sőt forráslápok alakultak ki. Jelenleg a hordaléktakaró déli-délkeleti, lealacsonyodó szélén 18 olyan óholocén deflációs medence, buckaközi mélyedés mutatható ki, amelyeket nemcsak a talajvíz töltött ki, hanem minden bizonnyal forrás is fakadt, némelyikből patak is eredt. Ezek nem lefolyástalan „nyírvíz-laposok” voltak, melyekben mocsár- és láprétek alakultak ki, hanem a morfológiai viszonyok alapján valószínűsíthető – mára kiszáradt, sok esetben elszántott – forráskifolyók.

A homokhát talaj-, illetve rétegvizét feltáró, deflációs mélyedésekben kialakult forráslápok közül egyedül az Erdőtelek melletti éger- és fűzláp maradt fenn napjainkig (természetvédelmi terület): itt ered a Hanyi-ér.

A Hevesi-homokhát déli-délkeleti peremén, az erdőteleki Fácános mellett, a következő deflációs forrásmedencéket (mára inaktívvá vált „forrástálakat”) lehet azonosítani: Tarnaörs községhatárban a Ló-halom mellett, a Kút-laposon, a Solti-tanya (a II. katonai felmérésen: Homokmajor, később Dózsa Tsz.) mellett kettő, Jászszentandrás határában, a hajdani Szentandrás-puszta tanyavilágában négy (Agyagos, Ménes-lapos stb.), Sárgapuszta mellett öt, Heves határában, a Forrás-dűlőben három, a Sándor-tagban egy hajdani forrásmedence mutatható ki. (A „forrástálak” a 105–115 m átlagmagasságú homokhátság peremén, 95–100 m tszf-i magasságban találhatók.)

Ez utóbbiak táplálták a Hanyi nyugati oldalágát, illetve öntözték a Felső-rétek, Hevesi-rétek és a Nagy-rét kaszálóit, legelőit. A homokhátból eredő vízfolyásokat (ma csatornák), melyek a Hevesi-sík felé folytak, az Alsó-Kis-árok keresztezte, fogadta magába és térítette el.

A vizsgált terület ősvízrajzi vázlata

A pleisztocén elején az észak-alföldi hordaléklejtő (a Zagyva, a Tarna, az Eger patak, valamint az Ős-Sajó hordalékkúpja) a közép-alföldi süllyedékig (nagyjából a mai Berettyó vonaláig) tartott

Az Alföld felszínfejlődésében a pleisztocén végén jelentős változás következett be. A mai Közép-Tisza-vidék megsüllyedése miatt az Ős-Tisza (az Ős-Szamossal) ÉNy-i irányba fordult és megkerülve a Nyírséget a Felső-Tisza-vidéken (majd a Takta-közön és a Hortobágyon) át jutott le a Berettyó–Körös-vidékre. A Tokaj–Szolnok közötti Tisza-szakasz tehát a pleisztocén után, a holocén elején alakult ki. Az áthelyeződött Tisza-meder, mint új erózióbázis következtében a Mátra és a Bükk felől érkező vízfolyások belevágódtak pleisztocén hordalékkúpjukba – néhány esetben pedig megváltozott a futásuk iránya is (Borsy Z. 1989, 1993; Pécsi M. 1969).

A pleisztocén végén bekövetkező tektonikus mozgások – melyek a Tisza folyását is megváltoztatták – jelentősen hatottak a Tarnára is. A pleisztocén elején ugyanis a Tarna sem ott folyt, ahol ma: az Ős-Tarna Kál–Tenk–Átány–Tiszabura vonalán tartott dél felé és Szolnok körül egyesült a Zagyvával és Szarvas tájékán torkolt az Ős-Tiszába (Mike K. 1991).

A Tarna délnyugati irányváltása csak később – a holocénben, sőt már az emberi történelem időszakában – következett be. A Gyöngyösi- és a Hevesi-sík patakmedreit érintő irányváltoztatásokban már az emberi beavatkozások is lényeges szerepet játszottak (Mezősi G. 2011; Sümegi P. 2011). A mederáthelyeződések, mederváltások bekövetkezésében a síkvidéken élők által kiépített hosszanti sáncárkoknak különösen jelentős hatása lehetett (Baráz Cs. 2014).

Az alföldi hosszanti sáncárkok

Az Alföldet északról és keletről határoló (azaz az Északi-középhegység déli peremével párhuzamosan futó, illetve az Erdély felől érkező folyók medrét, folyásirányát keresztben metsző), kettős (néhol hármas) vonalvezetésű – számos hiátussal rendelkező – sáncárokrendszer szerepével és eredetével kapcsolatban több feltevés született (Balázs V. 1961; Bartalos Gy. 1910; Fekete Zs. 1882; Garam É. – Patay P. – Soproni S. 1983, 2003; Mike K. 1991; Molnár G. 1991; Végh K. M. 1901):

• A néphagyomány a mitikus Csörsz király nevéhez köti: az avar fejedelem emberei mély árkot ástak, hogy a Tisza vizét elvezessék a Dunáig, s könnyű hajón hozhassa sátrába mátkáját, Délibábot, Rád longobárd király lányát.
• A régebbi korok kutatói a középkori nyugati forrásokban emlegetett avar védműnek (a Karoling-kori történeti források ún. „hring”-jeinek) vélték.
• Mások koraközépkori magyar határvédelmi építménynek gondolták.
• A legtöbb bizonyíték egyelőre a késő római kori eredet mellett sorakozik. A régészeti-történeti kutatások (Alföldi András, Garam Éva, Mócsy András, Mráv Zsolt, Patay Pál, Soproni Sándor) az alföldi hosszanti sáncárkokat a szarmaták építményének tartják, a földmunkák készítésének idejét pedig a 3-4. sz. fordulójára vagy a 4 sz. elejére helyezik.
• A vízszabályozás-történeti munkák szerzői szerint szabályozócsatornák is, melyek az általuk határolt terület vízháztartásában is szerepet játszottak. E felismerés nyomán alkotta meg Fekete Zsigmond (1882) „vízfelduzzasztási hipotézisét”, melyet éles támadások értek.
• Végh Kálmán Mátyás (1901) ároktői plébános megfigyelése közlekedési vonalaknak, országutaknak tartotta a Csörsz-árkok töltéseit.

Bartalos Gyula (1910) az alföldi hosszanti árokrendszerekben a Duna-Tisza közén hármas övezetet mutatott ki. Tanulmányai és a jelenlegi vizsgálatok (Garam É. – Patay P. – Soproni S. 1983, 2003; Holló S. 2013) alapján ezen kelet-nyugati irányú földművek vonalvezetését az alábbiak szerint vázolhatjuk fel:

1. A Csörsz-árok Ároktőnél csatlakozik a Tiszához. Innen a Borsodi-Mezőségen át vezetett nyugat felé, azonban nyomvonala ezen a kistájon egyelőre nem dokumentálható. A Szentistvántól délre lévő Güdröki-halomtól azonban már jól követhető Egerlövőig, onnan tovább Egerfarmos és Mezőtárkány határáig. Mezőtárkánytól „lép be” a vizsgált területünkre, a Hevesi-síkra: Dormándig a Buda-háton a Laskó medre jelöli ki nyomvonalát, majd a Hevesi-homokháton vezet át Tarnabodig (Csörsz-árki-dűlő). A Gyöngyösi-síkon a Tarna medrével azonos. (Füzesabony és Erdőtelek között a „főágat” egy délnyugat-északkelet irányú szakasz metszi.) Visznektől Jászárokszálláson át vezet tovább Csány irányába. Csánytól délnyugatra a Hegyes-halom közelében még azonosítható egy rövid szakasz, de a Zagyva előtt „eltűnik”. Bartalos vélekedése szerint a Csörsz-árok folytatása az Ecskendi-dombságban, Verseg, Kartal és Galgamácsa közt található kettős, párhuzamos sáncárokszakasz. (Itt a déli nyomvonal 240 m, az északi 310 m magasságra is felvezet. Értelemszerűen a dombsági szakaszokra nem vonatkozhat a vízrendezési, vízszabályozási rendeltetés felvetése.)
2. A felső Kis-Árok (Csörsz-árok, Felső-Kis-árok) Oszlárnár csatlakozik a Tiszához. Onnan Nemesbikkig vezet, majd keresztezi a Hejőt. Átvezet Igricin, majd keresztezi a Matota-csatornát, a Szőke-hát után pedig a Rigós nevű vízfolyást. Innen nyugati irányban patakvölgyeken és a köztük lévő hátakon váltakozva visz a nyomvonala Mezőtárkányig: keresztezi a Csincse völgyét, Mezőkeresztesnél a Kácsi-patakot, Mezőkövesdtől délre pedig a Hór-patakot és a Kánya-patakot. Az Ostoros-patak medre után, Szihalom és Mezőszemere között délnyugati irányba, a Csörsz-árok felé fordul, de a Buda-háttól északra lévő Selymesben megszűnik. A Felső-Kis-árokkal párhuzamosan – Bükkábrány és Istvánmajor között – szintén ismerünk egy sáncárokszakaszt. A csincsei Csörsz-árok keresztezi a Rigóst, a Kis-Csincsét és a Csincsét. Az emődi Nagy-halom („Avar-sánc”) alatt, a 127 m magas bronzkori teleptől délre, közvetlen a domb alatt 100 m tszf. magasságban – stratégiai szempontból előnytelen helyzetben – vezet a nyomvonala, ami a hadászati, védelmi rendeltetést teljesen kizárja! (A Kál és a kerecsendi Lógó-part között, a Csörsz-ároktól 4-5 km-re északra futó párhuzamos sáncárkot szintén a Felső-Kis-árokhoz soroljuk.)
3. Az alsó Kis-Árok (Alsó-Kis-árok) a hajdani nagy Tisza-kanyarulatnál, a mai Szegyér nevű morotvánál csatlakozik a Tiszához. Innen Pély, Jászapáti, Jászdózsa, Jászjákóhalma, Borsóhalma és Négyszállás között vezet a jászberényi határ északi részéhez. Jászfényszaru és Tura között keresztezi a Zagyvát és a Galgát 110 m magasságban. Az Alsó-Kis-árok a Galga völgyétől „elhagyja” a síkvidéket, az Észak-alföldi-hordalékkúpsíkságot (a Hatvani-sík kistájat) és „fellép” a Gödöllői-dombság dombvidékére, ahol a felszínhez igazodva helyenként a 270-280 m tszf. magasságot is eléri. Dunakeszi déli határában csatlakozik a Dunához. (Természetesen a Gödöllői-dombságon átvezető sáncároknak sem lehetett vízrendezési, vízszabályozási rendeltetése.)

Ősi vízrendezés a Hevesi- és Gyöngyösi-síkon

Vidékünk vízrendszerét a régészeti, történeti és okleveles adatok szerint már a rómaiak, illetve a rómaiak korában (Császár-kor) szabályozták. Mike Károly Magyarország ősvízrajza és felszíni vizeinek története című munkájának az Eger-patak és a Laskó vízrendszerének kialakulásáról szóló fejezetében a következőket írja: „…Akár a rómaiak építették a Csörsz-árka néven ismert sáncot és csatornát, akár a rómaiak vették használatba (esetleg a római hódítás előtt készült) árkot, az mindenképpen a XI. század előtt készült. A rómaiak védelmi céllal használták, de a csatorna minden bizonnyal talajvíz-dúsításai szerepet is betöltött. Az akkori állattartó gazdálkodás idején a legelők öntözésének nagy gazdasági jelentősége volt.” (Mike K. 1991. 639.)

A Csörsz-árok – vizsgált területünkön – keresztezte (egyúttal összekötötte) a Gyöngyös-patakot, a Bene-patakot, a Tarnócát, a Tarnát, a Laskót és az Eger-patakot (Rimát). A Csörsz-árok a Tarna, a Laskó és az Eger-patak vízrendszerét úgy kapcsolta össze, hogy a víz gravitációs pályán a Tarnától a Rimáig juthatott (Kál és Erdőtelek határában 116, Dormándnál 110, Mezőtárkány nyugati szélén 104, Egerfarmostól délre 100 m tszf. magasságban húzódik a sáncárok), miközben a vizet a löszös-homokos talajba szivárogtatta, feldúsítva a talajvizet, öntözve a Hevesi-homokháton lévő legelőket (2. ábra). (Az Erdőtelek és Kál határát alkotó Csörsz-árki-dűlőhöz, a sáncárok legmagasabban futó szakaszához az elhagyott Tarna-medrek egyikében Tófalutól vethették a vizet. Tófalunál kb. 120 m tszf. koronamagasságú gáttal felduzzaszthatták a folyócska vizét, ami által rá tudták vezetni a Hevesi-homokhátra. A Tarna kiemelt vizét vezető csatorna 9 km után, 4 méteres eséssel érhette el a Csörsz-árok említett szakaszát.

Ellenséges támadás esetén az egész vidéket (elsősorban a Tarna völgyét a Gyöngyösi-síkon és a Hevesi-síkot) eláraszthatták, járhatatlan vízi világgá változtathatták. (A Laskó őse a 10. század végén még a mai Hanyi-ér mentén haladt a Tisza felé. A Laskó alsó szakaszának mostani medrében pedig az Eger vize folyt. A Rima őse a mai Kis-Tisza medrében érte el az Eger patakot.) A meghatározott helyeken a vizet felduzzaszthatták, s amikor szükségessé vált onnan lecsapolhatták, visszavezethették a Csörsz-árkot keresztező, azon átfolyó patakmedrekbe (árasztás – víztelenítés).

Az Árpád-kor idején a természetes hátravágódás révén, de leginkább a mesterséges átmetszések, vízszabályozási munkák miatt újabb nagy változások zajlottak le a Laskó és az Eger vízrendszerében. A Laskó Füzesabony fölött ketté ágazott (bifurkálódott): a keleti ága a Csörsz-árok folytatásában az Eger-patak felé folyt le. Az Eger-patakkal egyesült Laskó Sarud határában átvágta a Tisza mentén kialakult torlatot, övzátonyt (ezáltal lerövidült útja) és a Báb-ér-laposán beletorkolt a ma Kis-Tisza néven ismert folyóágba.

A Jászság erőteljesen süllyedő (és feltöltődő) területe magához vonzotta az északról dél felé haladó folyókat: a jászsági süllyedék a Galgát és a Zagyvát délkeleti irányba, a Tarnát pedig délnyugati irányba térítette el. A történeti időkben pedig a Csörsz-árokba terelték a vizét: Tarnabodtól (110 m tszf.) Visznek határáig (98 m tszf.) a hajdani földmű képezi a mai folyó medrét. A Tarna csak azután hagyja el a Csörsz-árkot (II. katonai felmérésen: Tarna-csatorna), miután felvette a Tarnóca és a Bene-patak vizét. A Holt-Tarna vagy más néven Kis-Tarna meanderező medre a II. katonai felmérésen jól látható (3. ábra).

Ősi vízrendezés a Hevesi-ártéren

A 19. században sokkszerű változás zajlott le a Hevesi-ártéren, mely teljesen átformálta a vidék arculatát. Mivel egyre nagyobb földterületeket kívántak bevonni a mezőgazdasági termelésbe, ezért megindult az állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek elhódítása. Ez a folyamat 1774. szeptember 12-én kezdődött meg, amikor a Helytartótanács báró Orczy Lőrincet, Abaúj vármegye főispánját kinevezte a Folyamszabályozási Bizottság elnökének, megkezdve a Tisza szabályozásának előkészületeit. A térképezések (Lietzner – Sándor-féle 1782-1790; Lányi Sámuel-féle 1845) és tervek (Vásárhelyi Pál 1845) nyomán 1847-ben Heves és Külső-Szolnok megyékben megkezdődtek a Közép-Tisza szabályozásának munkálatai, azaz a folyam kanyarulatainak átvágása és az árvízvédelmi töltések építése. 1865-ig a Tisza-szabályozás során 17 átmetszésre került sor, így 132 km-rel rövidült meg a Közép-Tisza hevesi szakasza, jelentősen átformálva a hevesi síkság tájképét, vízrajzi és gazdaságtörténeti helyzetét, megszüntetve a magyar Alföldre ősidők óta jellemző ártéri vagy más néven fokgazdálkodást (Sugár I. 1989).

A folyószabályozások előtti, ősi, hagyományos ártéri gazdálkodás kulcsa a fok – a folyókat kísérő öv-zátonyokat, folyóhátakat megnyitó csatorna. A fok az árterek sokoldalú hasznosítását, művelését, az árvizek romboló hatásának kiküszöbölését segítette elő azáltal, hogy az ember ezzel a földművel szabályozni, irányítani tudta az ártéri szint vízjárását. A fokok az ember által kijelölt helyen, az elárasztható ártér legalacsonyabb pontján a folyópartot (övzátonyt, folyóhátat) átvágva az áradó vizet kivezette és irányított módon szétterítette az ártér mélyebb fekvésű részein – megakadályozva ezáltal a víz veszélyes felduzzadását és rombolását. Apadáskor pedig ugyanezen az úton szinte maradéktalanul visszavezették a vizet a főmederbe (Andrásfalvy B. 2000, 2007; Bellon T. 1991; Frisnyák S. 2009).

A régi térképre tekintve kitűnik, hogy minden esetben az elárasztható medencék, ártéri völgyszakaszok vízfolyás irányába eső legalacsonyabb pontján nyitottak kaput az övzátonyon, ezért a víz alulról fölfelé töltötte fel az árteret. Az árvíz így nem rombolva zúdult rá az alacsonyabb térszintekre, hanem csendesen emelkedett fel – ugyanakkor a kiáradt vizeket az árhullám levonulása után ugyanezen az úton vissza lehetett vezetni a folyómederbe.

A 18-19. század folyamán keletkezett térképeken számos fok ábrázolását láthatjuk a Tisza Hevesi-ártérre eső szakaszán, a folyó jobb és bal partján egyaránt. A fokok mellett egyéb földművek („aggeres”) erek, csatornák, gátak, töltések, illetve a természetes úton lefűződött holtágak, morotvák (fenék, ásvány, vajas, pálé) együttese alkotta az ősi vízrendezés elemeit.

Kiskörétől nyugatra a jobb parton két fok csapolja meg a Tiszát a déli a Belső-rétre (Nagy-Sulymos) vezeti ki az árvizet, az északi a „Nagy-Széna-rétre” a Vár-fenék felé. Még délebbre, a bal parton a Tisza-szabályozáskor készített átvágástól északra az ún. „Nagy-fok” a Burai-rétre teríti a fölös vizet.

Nagyobb ártéri öblözetek a Hevesi-ártéren: a „szentmikósi Nagy-fenék” (tarnaszentmiklósi öblözet), a Kisköre és Tiszanána közti Vár-fenék és a sarudi „Báb-ér laposa”. A két utóbbit a „pusztanánai” kanyarulaton nyíló fok (Sámágy) táplálta, illetve a Bükkaljáról érkező Laskó vizét fogadták be.

Az ártér tervszerű működtetésének legtanulságosabb példája területünkön a Saj-fok és a tarnaszentmiklósi öblözet (elgátolt ártéri kismedence) vízrendszere volt. A Saj-fok a Tiszabura és Tiszaroff közötti nagy Tisza-kanyar jobb partján nyílik. A fok medre (ér) északi irányba, a Pélyt dél felől határoló „Belső-rét tavába” és a „Kis Lapos”-on át a Hosszú-fertőbe és a Ludas-fertőbe, valamint a tarnaszentmiklósi ártéri öblözetbe, a „Nagy-fenékre” (Ördög-fenék, Cifra-fenék) vezette a megáradt Tisza vizét. Ugyanez az ártéri kismedence fogadta be ármentes időszakban az Erdőtelek mellett eredő és a Hevesi-síkról Tarnaszentmiklósnál az ártéri síkra lépő Hanyi („Hanyi-ér”) vizét. A kétirányú vízmozgást biztosító meder neve: „Türügy”. (A Saj-foki vízkilépő-pontból nyugati irányba, a Jászságba is vezetett egy folyómeder: a György-ér Jászladány határában lévő legelőkre vezetett éltető vizet a Tiszából.)

A Türügy nevű medret a Csörsz-árokkal párhuzamos déli sáncárok az Alsó-Kis-árok keresztezi. Az Alsó-Kis-árok tehát a hajdani nagy Tisza-kanyarulatnál, a mai Szegyér nevű morotvánál kezdődik, majd Pély, Jászapáti, Jászdózsa és Jászjákóhalma települések érintésével Borsóhalma és Négyszállás között húzódik nyugat felé. A jászberényi határ északi részén vezet tovább Pusztamonostor, Jászfényszaru településhatáraiban és Boldog határában lép át a Zagyván.

Az Alsó-Kis-árok a Tiszából kilépő árvizet fok-szerűen kivezette az ártérből, így a távolabbi térszínek legelőit, kaszálóit a sáncárok (csatorna) megfelelő helyén, a töltésen kialakított fokok, zsilipek révén kiárasztással is öntözhették. A meghatározott helyeken a vizet ott tarthatták, s amikor szükségessé vált onnan lecsapolhatták, visszavezethették a Tiszába (árasztás – víztelenítés) (4. ábra). Ugyanakkor az Akolháttól délre lévő Tisza-szakasz (és annak ártéri öblözetei) felől jövő kiáradások vizének észak felé (a szántóművelésű területek felé) történő kiterjedését is meggátolta az Alsó-Kis-árok töltése (5. ábra).

A Mirhó vízrendszere

Szólni kell még egy híres vízkilépő helyről, mely ugyan a Tisza bal parti övzátonyát nyitotta meg, de töve a Hevesi-ártér kistájhoz tartozott – ugyanakkor a Közép-Tisza-vidék Berettyóig terjedő részeire, az egész Nagykunságra (Magyarország kistájainak kataszterében: Tiszafüred–Kunhegyesi-sík, Szolnok–Túri-sík) hatással volt: ez a Mirhó–Kakat vízrendszerét tápláló Mirhó-fok (Bellon T. 1991, 2003).

A Mirhó pontosabban két fok és ér eredő vize, amely a Tiszából Szalók mellett (Gancs-ér) és Taskony fölött (Mirhó-fok) tör ki. Ezek a fokok szintén kétirányú kapcsolatot biztosítottak a folyó és az ártér között, ugyanis a Taskonytelek és Tiszaszalók közti nagy kanyarban lévő pálét, annak tavait, elhagyott folyómedreit árvíz idején ezeken át borította el a víz, ugyanakkor az árhullám elvonultával a vízfölösleg a Mirhó és a Gancs fokoknál fokozatosan vissza is szivárog a folyóba. Ehhez szükséges volt a Mirhó gátjának megépítése is. Addig ugyanis, amíg a gát nem létezett, a Mirhó volt a Tisza-vidék leghírhedtebb tiszai kitörése. Az itteni két fokon kilépő, hatalmas víztömeg nemcsak a Kemeji részt (Tiszafüred–Kunhegyesi-sík), hanem az egész Nagykunságot is végigsöpörte, nagy pusztítást okozva a földeken. A Tiszából kitörő áradat minden évben tengerré változtatta a nagykunsági városok – Kunhegyes, Kenderes, Kisújszállás és Karcag – határait, elöntve a legelőket, szántókat. A vizet végül a Kisújszállástól keletre lévő, ún. Mirhó-torok vezette a Berettyóba.

A négy nagykun város közerőből már 1754-ben épített egy kisebb gátat a Mirhó-foknál, amit 1767-ben Orczy Lőrinc báró, Taskony-puszta akkori földesura megerősíttetett. Azonban ezt követően még pusztítóbb áradások következtek, amelyeket a Mirhó-gátnak tulajdonítottak, ezért 1776-ban Lietzner János megyei mérnök a gátat teljesen elbontatta. Mivel az árvizek okozta bajok nem múltak el, többszöri kérvényezés után, királyi engedéllyel újból megkezdődtek a gátépítés munkálatai. 1787-ben készült el a ma is álló töltés, amely már megzabolázta a kiáradó Tisza parttalan folyását, biztonságot nyújtva a nagykun városoknak. Az 1350 méter hosszú, 4 méter magas, a talpánál 38 méter, koronájánál 15 méter széles gát a Tisza szabályozása előtti, egyik legjelentősebb hatású, vízjárást szabályozó földmű volt az Alföldön. A víz emelkedését és a töltés állapotát az említett mezővárosok által fogadott gátcsősz figyelte, aki veszély esetén értesítette a nagykun kapitányt.

A Mirhó és a Gancs ere egyesülése után, a Taskony mellett kialakított gáttal elzárták tehát e két tiszai vízkitörés útját, megakadályozva a megáradt Tisza felduzzadt vizének Kemej felé történő, további kiáradását. Természetesen a gáton is kialakítottak egy fokot, amin át folyamatosan biztosították a szabályozott vízutánpótlást a Zaka-ér és a Sebes-ér medrébe, friss vizet biztosítva mindenkor a Kakat-ér mentén, a kakati pusztákon tartott szürkemarha-gulyák és a marhacsordák számára.

Napjainkban a Mirhó szerepét a Nagykunsági-öntöző-főcsatorna hivatott átvenni. A hajdani Mirhó-gát ma az Abádszalók–Tiszabura közti műút töltése, amelynek keleti végében látható a Mirhó-gát építésének 200. évfordulójára készült emlékmű. (Az út nyomvonala tekinthető a Hevesi-ártér déli határának.)

Sajnos a 20. századi vízrendezési és belvízvédelmi munkák – melyek továbbformálták a térség vízrajzát – végleg eltüntették a Tisza-szabályozást átvészelő, természetes vizes élőhelyek jelentős részét. A Hevesi-ártér területét a jelenleg a Tiszába csatlakozó Sarud–Sajfoki-főcsatorna, a Hanyi-főcsatorna, a Jászsági-főcsatorna és a Sámágyi-főcsatorna hálózzák be. A Tisza és a Kis-Tisza mentén, az ember és a természet közötti összhang nyomán évezredek alatt kialakult vízi világot a kiskörei vízerőmű által mesterségesen felduzzasztott Tisza-tó vize fedi be.

Összegzés

E hosszanti sáncárkok északalföldi szakaszai esetében nagy valószínűséggel tehát egy olyan több funkciós, többször használt (épített, felújított), szakaszosan kiépített földmű-hálózatról van szó, mely az Alföld felszíni vízfolyásainak irányításában, vízjárásuk szabályozásában is jelentős szerepet játszott. A sáncárkok mellett egyéb földstruktúrák – mesterséges árkok („aggeres”), erek, csatornák, gátak, töltések, illetve a természetes úton lefűződött holtágak, morotvák (fenék, ásvány, vajas, pálé) – sokasága alkotta az Észak-alföldi-hordalékkúpsíkság és a Közép-Tisza-vidék ősi vízrendezésének rendszerbe állítható elemeit.

A sáncárkok és a fokok együttes „működtetését”, egységes rendszerré történő kiépítését, az Alföld egészére kiterjedő vízrendezést csak olyan szervezőerő (népesség, társadalom) alakíthatta ki, amely az egész Alföldet hosszú időn át birtokolta (művelte, uralta). Az őskortól a középkorig számos ilyen helyzet adódott. Elgondolkodtató adat: Attila hun nagykirály halála (453) utáni sokkot kihasználva a gepidák vezetője, Ardarik felkelést robbantott ki az Attila-fiak ellen, s az ezt követő zűrzavaros helyzet miatt a Kárpát-medencéből népek, népcsoportok és hun csapatok áramlottak kelet felé (Moesia inferior és Scythia minor területére), amelyek között Jordanes (a gót származású történetíró Getica – A gótok eredete és tettei című művében) megemlíti a fossaticiusokat és a sacromontisiakat. Az előbbiek ’árokvédők’-nek, ’ároképítők’-nek, az utóbbiak ’szenthegyiek’-nek fordíthatók „valamilyen előttünk ismeretlen földrajzi helyek után” (Szász B. 1943/1994. 434.). Nagy valószínűséggel e nevek nem etnikumra, hanem az adott államszervezet szállásterületein élők jogi helyzetére, illetve egy-egy népcsoport tájművelésben betöltött szerepére utalhatnak.

Az Alsó-Kis-árok és a sáncárkot keresztező Saj-fok – de általában az alföldi hosszanti sáncárkok és az azokat metsző fokok, csatornák – készítési idejének, rendeltetésének, kapcsolatának, valamint együttes működésének feltárása további vizsgálatokat igényel.

Irodalom

1. Andrásfalvy Bertalan (2000): Ártereink múltja és jövője. In Gadó György Pál (szerk.): A természet romlása, a romlás természete. Föld Napja Alapítvány
2. Andrásfalvy Bertalan (2007): A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Ekvilibrium Kiadó
3. Baráz Csaba (1997): Bartalos Gyula (1839-1923) régészeti-történeti kutatásai. Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve XXXIII. 177-249.
4. Baráz Csaba (2014): Dél-Heves kistájai – különös tekintettel a vízrajzra. In Schmotzer András (szerk.): Szikfok.  Dél-hevesi tanulmányok. Eger. 9-24.
5. Balás Vilmos (1961): Az alföldi hosszanti földsáncok. Régészeti Füzetek II. 9. 134-135.
6. Bartalos Gyula (1910): Magyarország önállóságának és függetlenségének kivívása 1074- és 1075-ben a Csörszárkok mint haditényezők felhasználása által. Eger
7. Bellon Tibor (1991): Ártéri gazdálkodás a Tisza mentén a XVIII-XIX. században. Budapest
8. Borsy Zoltán (1989): Az Alföld hordalékkúpjának negyedidőszaki fejlődéstörténete. Földrajzi Értesítő 211-224.
9. Borsy Zoltán (1993) (szerk.): Általános természetföldrajz. Budapest
10. Fekete Zsigmond (1882): Magyarország vizei múltjának és vízépítésének története a magyarok beköltözéséig. Budapest
11. Frisnyák Sándor (2009): Magyarország kultúrgeográfiai korszakai (895-1920). Nyíregyháza–Szerencs
12. Garam, Éva – Patay, Pál – Soproni, Sándor (1983): Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken. Régészeti Füzetek II. 23. 1983
13. Garam Éva – Patay Pál – Soproni Sándor (1983): Sarmatisches Wallsystem im Karpatenbecken. Zweite, erweiterte Ausgabe. Régészeti Füzetek II. 23. 2003
14. Holló Sándor: A Csörsz-árok ma. Zöld Horizont. 2013/1-2. (24-25.) 10-11.
15. Mike Károly (1991): Magyarország ősvízrajza és felszíni vizeinek története. Budapest
16. Molnár Géza (1991): Az ártéri gazdálkodás III. Országépítő 1991. 4. 30-38.
17. Pécsi Márton (1969): A tiszai Alföld. Budapest
18. Sugár István (1989): A Közép-Tiszavidék két kéziratos térképe. Tisza téka 1. Eger
19. Szász Béla (1943/1994): A húnok története. Attila nagykirály. Budapest
20. Végh Kálmán Mátyás (1901): A Csörsz-árok és ami a fejénél van 1-3. Egri Egyházmegyei Közlöny 14., 15., 16. számok