Középkori várak és utak a Bükkben

Az alábbi írás a Zöld Horizont c. periodika 2012. 3. (23.) számában megjelent első közlés eredeti változata

(A bejegyzést követően, 2014-ben a Castrum Bene Egyesület folyóiratában, a Castrumban megjelent egy tanulmányunk „Baráz Csaba – Holló Sándor – Nováki Gyula: Felsőtárkány – Kő-köz vára” címmel.)

Egy új, a kutatás számára eddig ismeretlen „földvárral” gyarapodott a heves megyei várak jegyzéke. A felsőtárkányi Szikla-forrás fölötti hegyormon Holló Sándor a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság földtani és tájvédelmi osztályvezetője figyelt fel az eddig rejtőzködő sáncvárra. A Kő-köz sziklaszorosa fölötti déli hegygerincre felvezető, a felszínbe bemélyedő régi szekérutak nyomvonalai eddig is ismertek voltak, de a párhuzamos árkok és sáncként jelentkező árokközök erődítésként történő azonosítását a három évtizede véghasználattal letermelt erdő utáni sűrű újulata megakadályozta, s csak a közelmúlt ún. tisztító-nevelő vágásai következtében vált áttekinthetővé és átjárhatóvá az erdőrészlet.

A további bejárások és a felmérések során egy igen nagy terjedelmű, többszörös sáncvonallal erősített vár  alaprajza bontakozott ki, amely sem az írásos forrásokban, sem a helyi hagyományban nem szerepel. A felfedezés jelentőségét növeli, hogy a belső sánc minden bizonnyal az ún. „vörössáncok” csoportjába tartozik.

A Vallis Auxilii erődítése

Felsőtárkány községhatárából eddig egy „földvárat” ismertünk: a Várhegyen lévő őskori erődített telepet. Ezt a várat többen kutatták, akik közül Párducz Mihály és D. Matuz Edit nevét kell kiemelni. A régészeti ásatások tanúsága szerint a hegyen volt egy neolitikus telep, majd a későbronzkort az ún. Kyjatice kultúra leletanyaga képviseli, az erődítést, a sáncvárat pedig a kora vaskor elején emelték, a preszkíta bevándorlások első hullámának megérkezése idején (Kr. e. 8. században). A földvár sáncába egy kőfalat is építettek, aminek eredete ma még nem teljesen tisztázott. Párducz Mihály szerint ez a falrendszer is a korai vaskorból származik középkori erősítésekkel, javításokkal. Ilyen faragott kőkockákból emelt építményt a Kárpát-medencében, ebből a korból azonban nem ismerünk. D. Matuz Edit szerint a Vár-hegyen az Árpád-kor idején is megtelepedtek, s ekkor hozták létre a kőfalat.

Ettől a magaslati erődített teleptől a kő-közi erősség sok mindenben különbözik, leginkább a védvonal alaprajzában, összetettségében más. A három párhuzamos sánccal és árokkal (délkeleten egy negyedik sáncvonallal) kerített kő-közi védmű többrészes volta jelentősen különbözik az őskori erődített telepek megjelenésétől. A kő-közi erősség nagyjából négyzet alaprajzú, 100 x 100 méter oldalhosszúságú központi része 0,8 ha kiterjedésű (az alaprajzon A-val jelölve). Ezt három oldalról egy 10-15 m talpszélességű,2-4 m magas sánc keríti (I. sánc), míg a negyedik (északi) oldalon a Kő-köz szurdokának meredek sziklafalakkal tagolt oldala határolja. Itt terasz formájában jelentkezik a védelmi vonal.

Ennek a belső sáncnak az anyaga – legalábbis a felszíni megfigyelés alapján – eltér a többi sáncétól: bárhol megkaparjuk, vörös színű, salakszerű anyagot, agyag-granulátumot, patics-szerű törmeléket, átégett agyagtömböket találunk.

Ezt a belső sáncot félkörívben – a Kő-köz szurdokvölgyének oldalához igazodva – egy újabb sáncvonal (II. sánc) kíséri, amelyet árok választ el az I. sánctól. Ennek keleti szakasza kiszélesedik (peremtől peremig 10 méter) és megkettőződik.

A II. sáncvonaltól kifelé, egy mély árkot követően egy újabb védvonal következik, amely a délkeleti oldalon egy átlag 25 méter széles elővár-szerűséget alkot (az alaprajzon B-vel jelölve). A központi részt a délkeletre lévő enyhén magasodó és kiszélesedő hegyhát felől kialakított védelmi részt egy árok és sánc veszi körbe. Az előzőektől alacsonyabb és keskenyebb sánc a keleti szárnyon csak egy rövid szakaszon van meg, a déli szárnyon végig jól követhető. A B-vel jelölt elővár belső sánca (III/a sánc) a DNy-i saroktól elthajlik a II. sánctól és a medence felől felvezető régi utakat keresztezve terasz formájában éri el a Szikla-forrás melletti 1700-as években nyitott kőfejtő sziklafalát, illetve az oromrészen lévő harmadik várrészt (az alaprajzon C/a-vel jelölve). Ezen a 0,2 hektáros, közel vízszintes felszínű terasszal övezett részen látható körképletek (egy 7 m átmérőjű mélyedés és egy 12 x 23 m átmérőjű ovális sáncgyűrű két gödörrel) korát és rendeltetését (várhoz tartozó építmény, második világháborús ágyúállás) a későbbi kutatások dönthetik el.

A háromrészes kő-közi vár teljes alapterülete 2,74 ha. Erősségünket – a történeti adatok és korhatározó leletek hiányában – a geográfiai-morfológiai helyzete, alapterülete, alaprajza és a sáncok jellege alapján középkorinak (pontosabban Árpád-korinak, azon belül is államalapítás korinak) feltételezhetjük.

A „vörössánc technikáról”

Amennyiben a vörös színű, égett agyag-granulátumok (patics-szerű darabkák és törmelékek) jelenléte, valamint a sáncban lévő nagy felületű vörös agyagtömbök a sáncmű építéstechnikájára utalnak, azaz valóban ún. „vörössánccal” van dolgunk, akkor még inkább alátámasztást kap az erődítmény feltételezett kora.

A „vörössáncok” létrejöttének okát – mesterségesen égették ki vagy leégés következtében alakultak ki? – a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Iparrégészeti és Archeometriai Munkabizottsága által 1985-ben, Sopronban megtartott tudományos ülésszaka, az ún. „Vörössánc tanácskozás” sem tisztázta megnyugtatóan. Vannak olyan kutatók, akik nem fogadják el a vörössánc-technika létezését és az ilyen átégett földsánc keletkezését véletlen tűzvésszel vagy ellenséges támadással hozzák kapcsolatba. Holott egy ilyen véletlenszerű kiégésnek gyakorlatilag nulla a valószínűsége, mint arra Kovács Béla a patai földvár ásatója rámutatott szintén a vörössánc-tanácskozás során. Szerinte „mind a véletlenszerű kiégésnek, mind a mesterséges kiégetésnek alapvető fizikai feltétele az, hogy a sáncban legyen éghető anyag és kellő mennyiségű oxigén az égés táplálására.”

Ennek a meggyőződésének már a gyöngyöspatai vár ásatásai (1964-1965, 1971) során hangot adott Kovács Béla. Az erős átégés nyomát mutató sánc építtetőjét a történeti adatok és a sáncból előkerült 10-11. századi kerámialeletek alapján az Anonymus által említett 10. századi Aba nembéli Pata vezér személyéhez kötötte. A kezdetben minden bizonnyal nemzetségi vár később főesperességi központ lett. A vörösre égett sáncot az ásatási megfigyelések nyomán 10. századi építési technikának tartotta (keletkezését nem az 1460-as huszita megszállást követő tűzvésznek tulajdonította).

Ilyen (feltételesen) vörössánc-technikával készültnek tartott – a kő-közi erősség területével megegyező – „földvár” legközelebb a Bükkalján található. Sály–Latorút település-együttes régészeti feltárása nyomán egy 10. századi nemzetségfői központ bontakozott ki. A Latorvár-tetőn lévő 2,4 ha kiterjedésű földvár kutatása 1979-ben indult meg. A sáncátvágások során beigazolódott, hogy ez egy faszerkezetes sánc: az egymásba csapolt gerendákból álló sűrű rács- és rekeszszerkezetet a külső szélen két, a belsőn három sorban húzódó cölöpök erősítettek meg. A 11 méter talpszélességű, 3 méter magas sánc tetején egy másfél méter széles agyagba rakott kőfal húzódott. A sánc földje a belső harmadot kivéve vörösre égett. Az üvegkeménységű réteget a faszerkezet meggyújtásával hozták létre: a gerendák kövek közt feküdtek, s az így kialakított nyílások biztosították a levegőjáratokat a tökéletes kiégetéshez. A vár építési korát a sánc földjéből, a gerendavázakra tapasztott agyagból előkerült 10. századi kerámiatöredékek datálják, s ezek alapján az Anonymus által említett Örsur várával azonosítják. A vár egy építési periódust mutat, melynek közvetlen előzménye egy kora-vaskori erődített telep volt, melyet a Kyjatice-kultúra népessége emelt, minden bizonnyal a Kr. e. 7-8. században a Kárpát-medencében megjelenő preszkíták ellen.

Még egy – a fentebb említettektől jóval kisebb méretű (0,15 ha) – 10-11. századra datált, vörösre égett sánccal erősített várat kell megemlíteni a közelből: a gyöngyős–mátrafüredi Muzsla-tető erősségéről sincs történeti adat. Dénes József szondázó ásatása nyomán egy egysoros, 1 x 2,5 méteres fa kazettaszerkezetű sáncszerkezet képe bontakozott ki. A kész farekeszeket törtkővel, kőtörmelékkel, földdel töltötték meg, amely a faszerkezet átégését követően narancsvörös színű, salakszerű, porózus anyagként maradt meg napjainkig.

Mit mondanak a történeti adatok?

Elgondolkodtató, hogy a Kő-köz fölötti hegyormon lévő erődítést semmiféle forrás, írásos adat nem említi, és a helyi hagyományban sem maradt fenn az emléke, holott igen nagy területet övez a sánc-árok-rendszer. Keressünk néhány helytörténeti támpontot, amely talán segít várunkat beilleszteni a térség (Vallis Agriensis) kora-középkori történelmébe.

Felsőtárkány a középkortól az egri püspökség birtoka. A település két falurészre különült el: Alsótárkány a mai templom körül terült el, a „Feltarkan” elnevezés pedig a Kő-köz előterében kialakult püspöki majorság és kastély környezetére vonatkozott. Az 1493-ban készült Bakócz-kódex az északkeleti falurészen már megemlíti a püspöki „pallaciumot” (kúriát, palotát), a diszkertet, a pisztrángos tavat és a majorházat.

Ezt megelőzően, a Kő-köz sziklaszorosán túl – a mai Barát-völgyben – Dörögdi Miklós egri püspök 1332-ben kolostort építtetett a kartauzi szerzetesek részére. A Barát-völgy középkori neve ekkor Vallis Auxilii volt, azaz Segedelem-völgy.

A törökök már 1526 őszén végigpusztították Eger környékét, amely során Felsőtárkány is jelentős veszteségeket szenvedett. A legnagyobb pusztítás azonban 1552-ben, Eger sikertelen ostroma során érte: a törökök felégették a püspöki uradalmat. Ekkortól elnéptelenedett a karthauzi kolostor is. Felsőtárkány egészen a 18. század első évtizedéig puszta, határát az alsótárkányi jobbágyfalu lakói használják.

A környék újjáéledése az 1744. december 8-án kinevezett Barkóczy Ferenc egri püspökségének idején történt meg, aki 1750 körül felépítteti a Fuorcontrasti („Gondűző”) nevű kastélyát, majd a nazarénusok részére kolostort létesített a kartauziak helyén (1756). Ekkoriban több helyen „márványbányát” nyitnak (Kő-köz, Kőbánya-orom), ahol olasz kőfaragók dolgoznak, s a Lök-völgy egyik mellékvölgyében (Zsindelybánya-lápa) beindul a palakőbányászat is, valamint a Vár-hegy – Csák-pilis nevű hegyvonulat északi oldalában létesül egy vadaskert.

A környék topográfiai viszonyai, illetve a földrajzi nevek némi eligazítást adhatnak a kő-közi védművet illetően. A Barát-völgy középkori neve tehát Vallis Auxilii volt. A latin vallis szó ugyan valóban völgyet jelent, a val gyökből képzett vallum szó azonban sánc, fal, árok, ’erődgát’ értelmű. A segítő-, segéd jelentésű auxiliáris kifejezés mindenképpen a védelem, hadtörténet fogalomkörébe tartozik, ezért asszociálhatunk az elnevezésből egy mentsvárra, sánccal, fallal erődített menedékhelyre is: egy auxiliáris vallum-ra. A Vallis Auxilii középkori latin elnevezés tehát a Barát-völgy és környezetének egyfajta menedék-jellegét hangsúlyozza. Nem elképzelhetetlen, hogy az egri püspökség, a vármegye egyik elfeledett mentsvára, menedékhelye (asylum) lehetett a Kő-köz fölötti erődített hely.

(Érdekes egybeesés, hogy a Szepességben, Létánfalva (Letanovce) mellett a Hernád-áttörése feletti Menedékkőn – melynek középkori latin neve: Lapis refugii – is van egy 1299-ben létesített kartauzi kolostor, mellette pedig egy mentsvár. A forrásokban Lethon, Lapis Lethon, Locus refugii seu Letenkew alakban fennmaradt hely a szepesi prépostság, 1279-től a szepesi káptalan birtoka. Vályi András szerint „e’ vármegye lakosainak, ide lett szaladások, a’ Tatárok elől.”)

A török hódoltság idején a Kő-köz ormán álló várat felhagyták, a török időket követően, az újkorban már nem használták, az emléke is elhalványult. A sáncvár pontos korát (talán rendeltetését) a régészeti feltárások tisztázhatják. Azonban a kő-közi vár topográfiai helyzete és a Bükk hegység nyugati felének középkori úthálózatához való viszonya is adhat némi támpontot az erősség eredetének kutatásához.

Középkori úthálózat a Bükkben

A városokat, vásárhelyeket, fontosabb (pl. ispáni) várakat összekötő középkori országutak a domb- és hegyvidéken szekérnyom „teremtette” földutak, dűlőutak voltak. Ezeknek a településeket, régiókat hegyvidéki tájakon összekötő katonai és kereskedelmi utaknak a nyomvonala, útvonalvezetése nagymértékben eltért a mostanitól. Nem a jobbára járhatatlan völgyekben vezettek, ahol vagy szűk patakmedres sziklaszorosok, vagy vizenyős, mocsaras szakaszok váltakoztak, hanem domb-, majd hegyhátakon, gerincek mentén a legoptimálisabb emelkedést figyelembe véve alakultak ki. Jellegzetes formáik – a felszínbe mélyen bevágódó mélyút, sőt párhuzamosan futó, néha legyezőszerűen szétágazó mélyutak szövevénye – a Bükk hegység számos helyén még napjainkban is jól kivehetőek.

Például az Eger-patak völgye is sokáig járhatatlan volt. A Felnémettől a szarvaskői vár alatti sziklaszorosig ma is használatos utat Pyrker János egri érsek kezdeményezésére (és anyagi támogatásával) 1839-től 1846-ig tartó munkálatok során építették ki. Az addig hegyeken, erdőkön át vezető kocsiutak korszerűtlenné váltak, ami a búzatermő Alföld és a felső-magyarországi bányavárosok közt fontos szerepet betöltő város, Eger gazdasági hanyatlását idézte elő.

Az egri várat a Bükk-fennsíkon át a dédesi várral (azon túl a Sajó völgyével és Felső-Magyarországgal összekötő régi, szekerekkel (a 15. századtól a Magyarországon kifejlesztett kocsival) is járható országút az ún. Török út (a térképvázlaton: A) már a középkorban fennállt, része volt a Pest-Eger-Kassa-Bártfa főközlekedési útvonalnak.

Akkoriban kereskedelmi útként, a török hódoltság idején inkább katonai útként, hadiútként funkcionált – amelyen portyázó hadak száguldoztak. A Török út végig hegygerin¬cek közelében haladt, ezért nagy része ma is látható, sőt a szekérutak egy része ma is járható.

A Király út (a térképvázlaton: B) szintén középkori eredetű: Nagy Lajos király, aki előszeretettel vadászott a Bükk erdőrengetegében, Budáról, illetve Egerből ezen utazott a Gerennavár nevű erődített vadászházába. Tárkányból a Vöröskő-völgyben (az első katonai felmérésen: Vereszki-völgy) a Kecskor gerincén vitt az útja, onnan a Toldi-kapunál léptetett fel a Bükk-fennsíkra, s a Virágos-sár, a Fekete-sár és a Holló-kő érintésével érkezett meg a Gerennavárhoz. Ezt az utat természetesen az erdőjárók később is használták.

Ilyen várhoz vezető „vakút” található a Bükkalján is. A két szakaszon is riolittufába vésődött mélyút Tardról vezetett fel a Hosszú-járó a Nagy-Bábaszék-tetőre (hajdani szőlők, kertek és fáslegelők között), onnan a Mangó-tető déli oldalában (a Nagykúp nevű kaptárkő mellett) kanyarodott a cserépváraljai Cserépvárhoz, mely elsősorban élelmiszertárolásra szolgált (lásd a tufába faragott gabonásvermeket és az okleveles adatokat). Az első katonai felmérésen még látható ez a középkori út, de már megjelennek a völgyekben vezető utak is.

Az ősi Egri út (a térképvázlaton: C) Egert a Béli-medencével kötötte össze. A Berva-völgyet nyugatról határoló hegyvonulaton vezetett a Sóhely-orom, az Új-határ-tető érintésével át a Rocska-völgyön (Gilitka-kápolna), a Kis-szoros-tetőn egészen le Bélapátfalvára és Bél-kő alatti ciszterci monostorhoz. Az 1240-es években különösen nagy forgalom zajlott ezen az úton: megszámlálhatatlan társzekér szállította a bogácsi és Eger környéki kőfejtőkből a dácit- és riolittufa kváderköveket, kőfaragványokat a bélháromkúti ciszterci monostor építéséhez.

A Bükkben átvezető utak mentén, források mellett pihenőhelyek, csárdák létesültek. Ilyen volt a Török út vonalán a Várhegy alatti Várkút vagy a Bükk-fennsíkon, a diósgyőrbe vezető út kereszteződésénél Bánkút (ma turistaházak találhatók ezeken a helyeken). Az utasforgalmat a közeli várakban állomásozó őrség biztosította. A várak vámhelyekként is működtek.

A Török-út nyomvonala a Tiba-kúttól követhető: a Nagy-Eged mögött, a Kis-Tiba-hegy alatt kanyarodott fel a Bikk-bércre, onnan Várkút érintésével a Barát-erdő gerincén a mai Völgyfő-házig vitt. Innen a Lök-völggyel párhuzamos vonulat tetején folyamatosan és egyenletesen emelkedve érte el a Keskeny-bükk gerincét, majd a Kis-kő-hát alatti teraszon „lépett fel” a Bükk-fennsíkra. A Nagy-mezőn keresztül Bánkút érintésével az Ördög-oldalon hagyta el a karsztfennsíkot. A Verebce-bérc tetején Dédesvár mellett haladt el és a Vár-erdőből kanyarodott le a Bán-patak völgymedencéjébe. A Köpüs-kút-orom és a Kolozs-tető között kitűnően tanulmányozható a vonalvezetése, szerkezete – van ahol száz méter szélességben szétterülnek az árok-sánc vonulatok formáját mutató mélyutak. Az utat még az első katonai felmérés (1782-1784) szelvényei is ábrázolták, de a 18. század végére jelentősége már megszűnt.

A felsőtárkányi Szikla-forrás fölötti erősség funkcionálhatott vámhelyként is, hiszen rajta vezetett keresztül az ún. Püspök út, amely egyik ága Barát-völgybe, a kartauzi kolostorhoz, másik ága pedig a Vár-hegy–Tárkányi-orom gerincén át Noszvajra, illetve Bükkzsércre vezetett – keresztezve a Török utat. Mivel a vámok fizetését sokan el akarták kerülni, ezért a vámhelyek közelében le-letértek a biztonságos utakról. Így alakultak ki az ún. álutak (via falsa), amelyekből jó néhányat azonosíthatunk Felsőtárkány környékén. Ezek egy része ugyanakkor faizással, erdőműveléssel kapcsolatos helyi út, melyek szintén részei a hegység közlekedéstörténetének.

A középkorban a Kárpátok vonulatán is a hágókon, a legalacsonyabb nyergeken vezettek át az utak, nem pedig a szorosokon. Például a Barcaságból, Brassóból a havasalföldre vezető Wtas nevű út a 18. századig a Tatárhavas-hágón vitt. A déli szakasz Teleajen szláv neve szekérrel járható utat jelent (telege = szekér). A mai bodzakrasznai völgyszoroson át vezető utat csak a 19. század végén nyitotta meg egy sepsiszentgyörgyi utászcsapat Gyárfás Győző főmérnök irányításával (Vofkori László).

Irodalomjegyzék:

1. Bartalos Gyula (1887): Felső-Tárkány. In Adatok az egri egyházmegye történelméhez II/1-2. Szerk. Kandra Kabos. Eger, 154-205.
2. Bóna István (1998): Az Árpádok korai várai. Debrecen
3. Csiffáry Gergely (2002): Régi vadaskertek. In Baráz Csaba (szerk.): A Bükki Nemzeti Park. Hegyek, erdők, emberek. Eger, 487-491.
4. Gádor Judit (1985): A sály-latori nemzetségfői központ kutatása. In Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Szerk. Fodor István – Selmeczi László. Budapest, 1985. 115-125.
5. Gádor Judit (1987): Észrevételek az égett sáncok kérdéséhez a Sály-latori vörös sánc ásatási eredményei alapján. Soproni Szemle 41. 246-249.
6. Kovács Béla (1987a): A vörös sáncok keletkezése. Soproni Szemle 1987. 2. sz. 58-61.
7. Kovács Béla (1987b): Az Egri egyházmegye története 1596-ig. Eger
8. Kristó Gyula (főszerk.), Engel Pál, Makk Ferenc (1994): Korai magyar történeti lexikon (9-14- század). Akadémiai Kiadó, Budapest.
9. Nováki Gyula – Baráz Csaba – Dénes József – Feld István – Sárközy Sebestyén (2009): Heves megye várai az őskortól a kuruc korig. Magyarország várainak topográfiája 2. Sorozatszerkesztő: Feld István. Budapest – Eger
10. Pelle Béláné (1970): Heves megye földrajzi nevei. I. Az Egri járás. Budapest
11. Soós Imre (1975): Heves megye községei 1867-ig. Eger
12. Sugár István (1984): Az egri püspökök története. Budapest