Jegyzettöredék

A hét éve, 2004. szeptember 6-án megkezdett határjárásunk, határkerülésünk során nagyjából 120 km-t tettünk meg gyalog. A Barátosi-(Bratocsa-) hágónál kezdtük vándorlásunkat, amely a Csukáson, a Tatár-havason (Szilon-havas), a Bodzai-hegyekben (Ló-havas), a Háromszéki-havasokban (Vráncsa-hegység, Lakóca, Musátó csoportja), az Ojtoz völgyén és a Nemere gerincén át vezetett az Úz völgyéig. A hét évből, hol családi okok miatt (például Hunor fiam születése), hol pedig munkahelyi elfoglaltságaink miatt mindössze négy alkalommal tudtunk nekirugaszkodni az ezeréves határnak. Minden ősszel egy-egy hetet szakítottunk ki a hétköznapokból és három-négy napot töltöttünk vándorlással, sátorozással a hegyekben.

 Már ez a 120 km is rengeteg tanulságot hozott: feltárultak azok a geopolitikai elvek, hadászati-védelmi megfontolások, stratégiai tényezők, amelyek az államalapítás-kori széles gyepűből egy hegygerinceken, völgyekben kanyargó vékony vonallá redukálták a modern államhatárt.

Közben eltöprenghettünk azon is, hogy mit jelent voltaképpen a határ fogalma, megtapasztalhattuk ennek a természet és társadalom kölcsönhatása nyomán kialakult tájelem-féleségnek a sokszínűségét. Hol négyen, hol hárman, hol pedig ketten mentünk, miközben lélekben hozzánk szegődött Hamvas Béla, kinek szavai állandóan ott cikáztak fejemben: „A helynek nemcsak fizikája, hanem metafizikája is van és nemcsak látvány, hanem géniusz.” Ezt a mondatot Hamvas Béla ekképpen folytatja: „Úgy látszik a homogén karakterű helyek szellemileg sajátságosan improduktívak. A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni és itt fakad megedzett spiritualitás.”

 (No meg a saját teljesítőképességeink határát is megtapasztalhattuk, hiszen mentünk hőségben, esőben, úttalan utakon, üvereken és széldöntötte bükkerdőkön, patakmedreken át, sátraztunk viharban, láttunk gyönyörű naplementéket és napfelkeltéket – miközben „térdig gázoltunk a medveszarban” és vissza-visszavertünk néhány pásztorkutya-támadást is.)

Nem teljesítménytúrát terveztünk, hanem egyfajta szertartást, zarándoklatot: Nagy-Magyarország ezeréves határának genius loci-ját szeretnénk (legalább) „megérinteni”. Szakrális ihletettséggel vágtunk neki a határkerülésnek és nem is gondoltunk bele, hogy ez az ősi keleti határ mennyire véráztatta hely! Keletről támadt ellenségek végeláthatatlan sora gyötörte évezredeken át, szakadatlan a Kárpátok védelmében élőket – és ennek számos megrendítő nyomát láthattuk már eddig megtett utunk során is. Különösen a múlt évi (2012. szeptemberi) határkerülésünk során megtapasztalt hajdani, megdöbbentő „katonai aktivitás” hagyott bennem mély nyomokat. (Menetelésünk valójában a Nemere hegység gerincén megtett túra volt, hiszen csak a Nagy-Sándor csúcstól a Kis-Nemere nyergéig [Stalpul de fier] haladtunk a hajdani határvonalon – pontosabban az I. világháború során kialakított hadiúton.)

Határjárásunk során számtalan határjelölő, védelmi, hadászati objektummal találkoztunk, melyek különböző korok dokumentumai. Csak néhány példa. A Tatár-hágón (Tatár-havas szorosán) Keresztvár romjait figyeltük meg, amelyet minden bizonnyal a 13. század elején a német lovagrend épített II. Endre engedélyével.

Az Ojtoz völgyében lévő II. világháborús völgyzár elemeit ( például a műút alá temetett harckocsi helyét) és az I. világháborús emlékeket a Berecken lakó Rózsa József bácsi mutatta meg 2006-ban.

A Nemere gerincén, a Gyepár-tető alatti nyeregben pedig felmértük a Hajduk várát. Orbán Balázs szerint „feltehetőleg a fejedelmi korban a Bereczken állomásozó határőröknek vagy hajduknak lehetett ott valamelyik jelentéktelen határszéli erődje, vagy erődített tanyája.” Innen az első világháború előtt létesített hadiúton (ma turistaút) haladtunk az Úz völgyéig.

A Nemere gerincvándorlását tervezve, a hajdani országhatárt a topográfiai térképre vetítve értetlenül álltam a tények előtt: A Nagy-Sándortól északra, a gerincen vezető határvonal a Kis- (Magyar-) Nemere és a Nagy-Nemere közti nyeregből hirtelen nyugatra „fordult” és a Fekete- (Cigánka-) patak medrében a Veres-víz völgyét elérve, azt követve vezetett az Úz völgyéig. Nem értettem, hogy miért nem a Nagy-Nemere – Nagy-Farok – Kis-Farok – Farok-tető gerincvonalán vezetett le az Úz folyócskáig. A történelmi események – különösen az I. világháború eseményei –, valamint a helyszíni megfigyeléseink alapján ez a határkijelölés még érthetetlenebbé vált! Hiszen egy stratégiai szempontból igen fontos természetes védbástyát veszített a magyar állam az 1888-as magyar-román határszerződést követően.

(Az Ojtozi-szoros és az Úz völgye közt húzódó Nemere hegység É-D-i irányú főgerince a Kárpátok azon egyik legtermészetesebb határhegysége, amely esetében a legtisztábban jelentkezik a „hegyek szétválasztó ereje” – minden összekapcsoló erő hiányával. Hogyan is ír a magyar államföldrajzi képről Prinz Gyula a „Magyar föld magyar faj” című munka 3. kötetében? A térszín hatása az államalakulásra című fejezetet ezekkel a mondatokkal indítja: „Fejezetek hosszú során, minél behatóbb tárgyalásunk, annál inkább szólalnak meg azok az összefogó erők, melyek mind az ország természeti és államföldrajzi egységét hirdetik, amelyek az ország népeinek összekovácsolódását okozták és amelyek akadálytalan felhasználása a népek legkönnyebb boldogulásának főforrása. De rendszeresen át kell tekintenünk az ország belső szétválasztó gátain, akadályvonalain, vagyis keresnünk kell szigorú nyomozással azt is, ami az országot részekre bontja.”

Továbbá: „A tömör alak, különösen ha a tömörség a természetes határok következménye, az államnak nagymértékű állandóságot, mert könnyű védelmi lehetőséget és belső egységet okoz.”

Még egy fontos idézet a könyvből: „A magyar állam gyorsan belenőve a most vázolt államföldrajzi területegységbe, azt 600 éven keresztül meg nem ingatott birtokává tette. Ebből a tömör alakjából ez alatt az idő alatt legfeljebb rövid időre, átmenetileg (dinasztikus érdekből) lépett ki. Minden ilyen kilépés erőpazarlást jelentett a számára, s mint minden természetellenes hatalmi terjeszkedés, a belső beérés folyamatát lassította.”

Mindehhez én teszem hozzá, hogy ennek az ellenkezője, például a kínálkozó természetes határ (hegygerinc) el/be nem foglalása is negatívan hatott az államalakulásra! Pedig ez történt a Nemere esetében. A keleti oldalán meredek, a nyugati, belső oldalán lankásabb oldalakkal határolt magas főgerinccel rendelkező hegység esetében együtt van minden szempont, ami „jó államhatárrá” tegye: „az összefüggő legmagasabb hegygerinc, a fővízválasztó és a zárt erdőöv hármas szétválasztó erőinek sajátos szintézise”.

 

A Nemere északi gerincéről (amely valóban nem a kárpáti főgerinc, nem vízválasztó, csupán annak északi leágazása, de annál karakteresebb vonulata) történő (számomra érthetetlen) lemondás végzetes következményekkel járt, amit az I. világháború itteni eseményei is igazolnak. A Kárpátok egyik kapujába, az Úz völgyébe, sőt azon túl, Moldvába kitűnő betekintést nyújtó Nagy-Nemere – Nagy-farok – Kis-Farok vonulat Romániának történő átengedése stratégiai hiba volt! Vajon mi lehetett ennek az oka? Hiszen a fiatal román állam érdekérvényesítő ereje jóval gyengébb volt a Magyar Királyságénál, Ausztria-Magyarországnál!)

A fenti véleményemet igazolandó, ide citálom Gergely András (Csíkszentmárton polgármestere) írását néhány megjegyzéssel kiegészítve.

(http://www.csikszentmarton.ro/index.php?pag=detail.php&m=menu2&cm=44).

„Az első világháború idején Úz völgye szerepe hadászatilag is megnő, a hadi utánpótlás megkönnyítése érdekében Csíkszentmárton felől kiépítik az utat. 1916-ban hosszú, sok veszteséget igénylő harcokra kerül sor a térségben. A csaták legemlékezetesebb helye a Magyarós tető. Nem véletlenül, hiszen hadászatilag jól védhető hegyről van szó, közvetlenül az ezeréves határ mentén. Ezen a hegyen építik azt a bonyolult védelmi vonalat, amelyet a második világháborúban az Árpád vonal részeként ismételten felhasználtak. A csodálatos kilátás mellett, aki veszi a fáradtságot, hogy ide feljöjjön, rácsodálkozhat a még szinte teljesen ép védelmi vonalakra.”

Ugyanilyen védelmi építményeket (lőállásokat, lövészárkokat, sáncokat) figyeltünk meg a stratégiailag igen jelentős Nagy-Farok nevű hegyormon, a Nemere északi, lealacsonyodó gerincének azon kiemelkedő pontján, ahonnan kiválóan belátni az Úz-völgyet, a Tatros völgymedencéjét, de Moldva nagy részét is. Ezen a Romániának átengedett hegyvonulaton, a farok-tetőig, egy keletről jövő támadás elhárítását szolgáló védelmi rendszer elemei térképezhetők fel, amelyek létrehozása az alábbi eseményekhez köthető.

„Ekkor Románia még egy elég fiatal állam volt, hiszen csak 1877-ben nyerte el függetlenségét. A századfordulón és különösen a világháborút megelőzően Nagy Románia létrehozása, Erdély annektálása egyre inkább napirendre kerül. A kedvet csak fokozta a balkáni háborúban való sikeres részvétel, hiszen 1912-1913-ban hátba támadta a kifáradt bolgárokat, akik a bukaresti békében kénytelenek voltak átengedni Dobrudzsát Romániának. A világháború kitörésekor egyelőre a semlegességi álláspontot tartották legmegfelelőbbnek. A miniszterelnök Ion Brãtianu viszont egyértelműen hirdette a valós román álláspont, amely szerint Románia ahhoz a félhez csatlakozik majd, amely győzni fog, s ez által érvényesíti terjeszkedési politikáját. Románia úgynevezett semlegességét (amely alatt folyamatosak voltak az osztrák-magyar monarchia ellenes megnyilvánulások) 1916. augusztus 27-ig őrizte meg. A román politikai tisztaságról csak annyit, hogy Brãtianu miniszterelnök még augusztus 26-án is határozottan állította, hogy országa garantáltan megőrzi semlegességét. A másik jellemző megnyilvánulás, hogy a bécsi román nagykövet a hadüzenetet augusztus 27-én, vasárnap este háromnegyed kilenckor adta le a külügyminisztériumban, amikor tudvalevően senki sem tartózkodott a hivatalban. A tényleges támadást a Kárpátok hágóin át azonban a hadüzenet átadása előtt egy fél órával már megindították.

Ennek oka, hogy Oroszország augusztus 24-én ultimátumot intézett Romániához, amely szerint Erdélyt, a Bánátot, Bukovinát és a Duna torkolatvidékét Romániának ígéri, amennyiben hadba lép, ellenkező esetben 100.000 emberrel bevonul Romániába.

A román támadás gyakorlatilag egyszerre indult be a Magyarországgal határos teljes határszakaszon. Az 1., 2.és a 4. román hadsereg lendült támadásba mintegy 150.000 – 200.000 emberrel. A magyar felet a támadás gyakorlatilag felkészületlenül érte. A határt gyakorlatilag csak a csendőrség és csekélyszámú katonaság védte mintegy 10.000 fő. A csapatok javarésze az orosz és olasz frontokon volt lekötve. A felső hadvezetés számolt egy esetleges román hadba lépéssel és ezért megbízzák Artur Artz tábornokot, hogy Erdély védelmére szervezze meg az I. Hadsereget. Csapatokat azonban nem tudtak adni, csupán a lucki katasztrófában tönkrement két gyenge gyalog és egy lovas hadosztályt. Egyik fontos lépés volt a székelyek hazavezénylése is (24-es háromszéki és a 82-es vegyes udvarhelyi székely ezredek), hiszen azok szülőföldjüket védték. Ez be is igazolódik később, hiszen a 82. Székely ezred vitézségével legendás hírre tett szert az ojtózi csatákban. A hatóság elrendelte a veszélyeztetett terület kiürítését a Maros vonaláig. Ez legérzékenyebben a Székelyföldet érintette. Több mint 200.000 ember menekült a Maros vonalán túlra.

A román betörés Csík vármegyét is váratlanul érte mind a négy Moldva felé vezető szoros (Tölgyes, Békás, Gyimesi ,Úzi) irányából. A keleti határszélet a 61. Honvédhadosztály védte (16. és 19. népfelkelő hegyi dandárok). Az Úzi-szorost és Kászon völgyét a 19. dandárhoz tartozó 6. honv. gyalog ezred I. zászlóalja és a 4. honv. gyalog ezred I. zászlóalja védte. A csekély létszámú erők hősiesen védték az állásokat, de a bekerítést elkerülendő kénytelenek voltak hátrább vonulni. Augusztus 30-án Csíkménaság, Csíkszntgyörgy, Bánkfalva vonalán szállják meg a hegyeket, hogy fedezzék Csíkszereda kiürítését. Az első román előőrsök szeptember 1-én értek Csíkszentmártonba. A honvéd egységek lépésről-lépésre keményen ellenállva vonultak vissza a Tolvajos tető és Székelyudvarhely irányába. A románok szeptember 9-én vonultak be Csíkszeredába. A honvédek folyamatos visszavonulása Székelykersztúrig tartott és lehetőséget adott a magyar hadvezetésnek, hogy megfelelő haderőket vezényeljen a térségbe. A román hadvezetés gyorsabb és látványosabb sikerekre számított, nem csoda, ha négy hét után már kezdett eluralkodni rajtuk az idegesség, hiszen a Maros völgyében mindössze Görgény vidékéig, a Küküllő mentén Székelykersztúrig, a szászföldön Nagyszebenig jutottak elõre. Ezalatt a védelmi I. hadsereg mellett Falkenhayn tábornok vezetésével egy támadó IX. hadsereg is megalakult. Mindehhez hozzájárult a szeptember 26-28. között lezajlott nagyszebeni csata, amely a románok teljes vereségével végződött (40 zászlóalj – mintegy 27.000 ember pusztult el, továbbá 14 üteg, 3.000 ember esett foglyul, továbbá 14 löveg, 2 repülőgép, 70 autó, egy hadseregvonat). Ezt követte a brassói csata (1916. október 7-8.) amely szintén a románok verségével végződött.

A menekülő románok által felgyújtott Csíkszeredába 1916. október 11-én vonult be a 39. hadosztály, majd okt. 12-én Csíkszentmártonba és okt. 13, 14-én nyomult be az Úzi-szorosba. Itt a határszáli magas hegyek között rendkívül nehéz harcok következtek be. A nehéz terepviszonyok nagyon megnehezítették a csapatok ellátását, valamint a sebesültszállítás. Mindehhez társult az 1916 őszén kedvezőtlenre fordult időjárás, a nagy hideg, eső, köd, majd hózivatarok. Ezzel ellentétben a románoknak a határon túl már a békében jól kiépített állásaik voltak.

Ennk ellenére október 20-án a 10. h.gy.ezred elfoglalta az ellenség Poiana Uzului-i fedett állásait. Nagyon heves, hat napig tartó harcok után a honvédek a felégetett és lerombolt állásokat feladták és visszavonultak a határszélre. Ott a Csobányos – Karonta – Nagy Farok – Nemere vonalon rendezkedtek be. A hadosztály parancsnokság, a 9. ezred és zászlóaljparancsnokságok az Úz-völgye telepen rendezkedtek be kő és favillákat építve. Október végén a parancsnokságot Breit József tábornok vette át. November közepén, az ellenség vonalán is változás történt. A románokat oroszok váltották fel és megindították az általános támadást. Négy hétig tartott a harc, amely alatt hõsies ellenállást fejtettek ki az orosz túlerővel szemben. Reggel 7-től 3-ig pergőtűz, délután gyalogsági roham volt a „program” több mint három hétig. A Nagy-Farok hegyen a hősi ellenállás rettenetes árat követelt. Egyes századok az utolsó emberüket is elveszítették. Kiemelendő a 11. gy.ezred és a 9/III zászlóalj hősies védekezése.

Közben német segítő seregek is érkeztek, a 187. hadosztály, amely december közepén visszafoglalta a Nemerét, s a 225. német hadosztály, amely a 39. hadosztály egy részét váltotta fel. Ennek ellenére az orosz támadások folytatódtak és arra irányultak, hogy a Magyarós-tetőt vissza, illetve elfoglalják. Ez végül december 23-án sikerült. Mivel a Magyarós tető stratégiailag egy nagyon fontos hely volt a magyar csapatok német erősítéssel december 24-én és 1917. január 4-én megpróbálták visszaszerezni, de ez nem sikerült. A Magyarós visszavétele elengedhetetlen volt, hiszen innen az ellenség állandó tűz alatt tartotta az Úz völgyét (a Kis-Tölgyesi-szorost). Az oroszok március folyamán még négy ellentámadást intéztek, de a védők (9.,10. és 11. h. gy. ezredek részei) ezeket rendre visszaverték.

1917 őszén az oroszok megkötötték a Breszt-Litovszki békét, kilépve a háborúból. Ezzel Románia a keleti fronton magára maradt. Az osztrák-magyar és német csapatok ezután gyorsan nyomultak előre. December 6-án bevonultak Bukarestbe s csupán az ország moldvai része maradt megszállatlan. Románia a hadba lépésért igen nagy árat fizetett. Mintegy 150.000-en estek hadifogságba és 100.000-en haltak meg. A szövetséges nélkül maradt Románia 1918. tavaszán különbékét köt (bukaresti béke). Ennek értelmében Magyarországhoz csatolnak egy 2-10 km széles sávot a Kárpátok külső vonalán (ahol mintegy 23.000 ember élt, elveszítette Dobrodzsát, de megtarthatta Besszarábiát.

Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. A belső és külső bomlasztó erők hatására az amúgy is nagyon megtépázott monarchia szétesett, s gyakorlatilag anélkül, hogy legyőzetett volna, megadta magát. Az új helyzet új állapotot szült, amelynek egyik terméke, ha úgy tetszik, a trianoni békediktátum, amely Erdélyt Romániához csatolja, s a történelemben először létrehozza Nagy Romániát.”

Jövőre innen folytatjuk.