Csontváry nagy motívumai a lemeztektonika tükrében

Megjelent a „Kiálts telyes torokal” – Képek és írások Pap Gábor művészettörténész 60. születésnapjára (Budapest, 2000) c. kötetben

A csupán másolatokban fennmaradt Csontváry-írástöredékek egyik változatában olvashatjuk: „… s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségemben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb tektogenezis festője, nagyobb Raffaelnél.”

Sietek leszögezni: tudom, hogy a tektogenezis szó helyett a napút kifejezés olvasható az „önéletírásban” De azt is tudjuk, hogy az eredeti kéziratban üresen hagyta ezt a helyet és csak később, utólag szúrta be a napút (más változat szerint : plein-air) szót.[1] Azért, mert az égi hang ezen szavát nem értette meg. Kérte az ismétlést, de a hang nem szólalt meg újra. Ez az egy szó nem magyarul hangzott! „A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyre megy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősséggel hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”[2]

A két kifejezés – tektogenezis és napút – azonban mint majd az alábbiakban látni fogjuk nem mond ellent egymásnak, sőt, egymást erősíti. Alábbi feloldási kísérletem Csontváry három fő művének egy új aspektusát tárja fel.

 A Tátra[3]

Az 1980-as évek közepén, Pap Gábor egyik éjszakába nyúló egri előadását követő nap leendő feleségemmel és barátaimmal a Bükkben túráztam. A Kárpát-medencébe „beült” egy anticiklon, s e magas légnyomású légköri képződmény szép tiszta napsütéses időt varázsolt az őszi tájra. A szentléleki pálos kolostor romjaitól elsétáltunk a fennsík északi peremén emelkedő Látó-kövekhez, s széttekintve a vidéken, észrevettük amint a látóhatár mentén – mintegy lebegve – távoli kristálypalotaként, üveghegyként ragyogott a Magas-Tátra vonulata! Oly erős volt ez a hívás, hogy a következő napon már Kakaslomnicról gyönyörködtünk a hegyóriás pasztellszínekben pompázó sziklarengetegében.

Az első találkozást követően többször volt alkalmam a Szent László-legendát ábrázoló falképtől a Tengerszem-csúcsig barangolni e különös tájban. Nem egyszer álltam a Bilik menedékháznál és bámultam a Kis- és Nagy-Tarpataki-völgy találkozását, felidézve Csontváry egyik főművét, a Nagy Tarpatak a Tátrában című festményét (továbbiakban: Tarpatak). A nagyobb részben gránitból, kristályos palákból, kisebb részben mészkőből felépülő Magas-Tátra jellegzetes magashegységi arculatát a jég pusztító tevékenysége, szaknyelven a glaciális erózió alakította ki. Ennek hatására meredek falú, szeszélyesen csipkézett hegycsúcsok, gerincek, tavakkal borított sziklamedencék, belőlük nyíló tágas teknővölgyek, bennük vízesések láncolatát alkotó sebes sodrású patakok jöttek létre. A Magas-Tátrában fellelhető glaciális formakincs, elemei révén kitűnően tanulmányozhatók a hajdanvolt gleccserek – szárazföldi jégárak – letaroló, pusztító, hordalékszállító és felhalmozó tevékenységének nyomai, a jégkor emlékei. A pleisztocénben a Magas-Tátrát lokális jégtakaró fedte: a hegység központi tömege ekkor a hóhatár fölé emelkedett, mint ma az Alpok legmagasabb csúcsai. A hóhatár fölött a hó egész évben nem olvad el, ezért az egyre gyarapodó hótömeg saját súlyánál fogva összetömörödik, s e miatt a levegő fokozatosan kiszorul a hószemcsék közül, amelyek az újrafagyás, az újrakristályosodás következtében több milliméter nagyságúra híznak. Így keletkezik a csonthó, szaknyelven a firn. A hóhatár fölött összegyűlt hó tehát firnné, firnjéggé, majd gleccserjéggé alakul át. A nagy mennyiségű, lassan mozgó firnhó a firngyűjtőkben gyűlik össze. A firngyűjtő medence egyre mélyül, az erős kifagyás következtében pedig oldalfalai is pusztulnak.

Az éghajlat melegedésével a firn elolvad, az üresen maradt firngyűjtő a kárfülke. Az egymás mellett elhelyezkedő kisebb-nagyobb kárfülkék a hegység gerincét éles csúcsok – kártornyok, kárpiramisok – sorozatává tagolják. A Magas-Tátra völgyei mind kárfülkéből indulnak ki. A hegység legszebb kármedencéje a Szepesi-Öt-tó környéke, amely egyben a Kis-Tarpataki-völgy völgyfője: innen tárul szemünk elé legtanulságosabban a Magas-Tátra főgerincének kártornyokkal, kárvölgyekkel felszabdalt vonulata. Ugyanitt kitűnően megfigyelhetők a jégtarolta domború felszínek vásott sziklái is.

A nagy nyomás alatt álló jég a firngyűjtőből kisajtolódik, annak alsó végén, az úgynevezett  kárlépcsőn át a fogyasztóterületre jut. A gleccser a periglaciális eróziós völgyekbe, azaz a jégkorszak előtti folyók többnyire V-keresztmetszetű völgyeibe nyomul be, és azokat mélyítő erózióval U-keresztmetszetű glaciális teknővölgyekké (troggá) alakítja át. Legtanulságosabb gleccservölgy a Csontváry által is megfestett Kis-Tarpataki-völgy, mely a festmény jobb felső negyedében látható.

1990 nyarán ott álltam a Kis-Viszóka 2428 méter magas ormán és körbetekintettem: déli irányban a Gerlachfalvi-csúcs, délkeletre a Felkai-völgy, kelet felé a Nagy-Tarpataki-völgy, tőle északra a Lomnici-csoport panorámája bontakozott ki. A Föld exogén erőinek működése ridegen szép látványt teremtett.

A Menguszfalvi-völgy

Betekintés a Kis-Tarpataki-völgybe a Lomnici-nyeregről. Háttérben a Szepesi-Öt-tó katlana fölé magasodó Közép-orom (2441 m), Vörös-torony (2461 m), Jég-völgyi-csúcs (2627 m) vonulata látható

Kilátás a Tengerszem-csúcsról kelet felé

Kilátás a Tengerszem-csúcsról a Lengyel-Tátra felé

Valószínűtlenül távolinak tűnt innen Taormina. Honnan nyerte Csontváry azt a hatalmas energiát, ami képessé tette arra, hogy századunk első évtizedének első felében oda-vissza száguldozzon a Tátra és Taormina között, s közben bevibrálja Európát és a Mediterráneumot!?

Visszaemlékezéseiben írja: „A nyarat a Magas-Tátrában töltöttem s a Tarajkán a Szilágyi Dezső emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon levő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám. Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét. Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében.”[4] Már megfestette Mostarban a Neretva hídját, Jajcében a vízesést: 1903-at írunk ekkor. A Tátrából ősszel a Nápolyi-öböl partjára utazik és a telet Castellammare di Stábiában tölti.[5] Micsoda tér-időutazás. Egy évvel visszacsöppenünk az időben, hogy az 1903-as évet újból megélhesse. A Vezúv vidékéről a Kerka folyó festői vízeséséhez, a dalmáciai Scardonába utazik, majd a Tátrába: „nyáron ismét a Tátrában vagyok s kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz ki nem elégített.”[6] Innen egyenesen Szicíliába utazik, s Taorminában állapodik meg.

Újabb téridő-törés: „De mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt meg, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után, – a nagy motívumhoz hozzá nem nyúlhattam, nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására.”[7] Még mindig 1903 nyarán járunk. Csontváry a monumentális feladatra nem érez elegendő erőt, ezért vissza vágyik és utazik Taorminába! Ugyanezen a nyáron megfesti a Vihar a Nagy Hortobágyon című képét, majd a rajnai nagy vízesést. Ezt követően – Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam, Antwerpen, London, Brüsszel, Paris, Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Córdoba és Málaga érintésével – leutazik Gibraltárba, hajón (hajótörés) át Máltára, onnan Alexandriába. Kairón, Szuezen, Port-Szaídon, Jaffán keresztül Jeruzsálembe érkezik, ahonnan Jerikóba és a Holt-tengerhez látogat. A karácsonyt Betlehemben tölti.[8] A többször megélt 1903-as esztendőt követően, 1904-ben Jeruzsálemben megfesti az imát a panaszfal előtt: „s ahogy ezt gyorsan befejeztem, máris útra kelve a Tátrában vagyok; de már a Tarajkán nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel.” Megalapozza a festményt, amit télire a felkai parkban raktároz el.[9] Ősszel Athénben éri édesapja halálhíre. „Athénből Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye.” 1905: „Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától, fel a Tátrába az elraktározott munka folytatására, s ahogy ezzel is készen lettem, észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem.”[10]

 Az Etna[11]

A következő évben, 1991 nyarán a taorminai görög színház nézőterén ültünk feleségemmel. A görögök a természetet hívták segítségül, hogy a színházak előadásainak, a kultikus – később profanizált – szertartásoknak a varázsa kiteljesedhessen: az orkhesztra caveával szembeni épülete, a szkéné fölött feltűnő táj fenséges hátteret alkotott a játéknak itt Szicilia legszebb fekvésű városában is. A turisták nyüzsgő hada ellenére valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába bennünket, amint a tájképben gyönyörködtünk, kezünkben Csontváry A taorminai görög színház romjai című festményének (továbbiakban: Taormina) reprodukciójával. Mi késztette Csontváryt a Tátra és Taormina közti örvénylésre? „Az isteni gondviselés rendelete” miből fakadt? Mi köti össze Tar-patakot Taorminával? Tekintetem az évezredes kövek között bóklászott, majd kifutott a Jón-tengerre és vissza a tengerpart párába vesző dombjaira. (2. kép) A választ nem találtam. Amint telt-múlt az idő, s a Nap lebukott a látóhatár mögé, kitisztult a levegő. S ekkor kirajzolódott a Mongibello, a Szép Hegy sziluettje, tetején füstfelhővel. (3. kép) Igen, az Etna, e működő vulkán méltóságteljesen uralta a tájat, ugyanúgy, mint Csontváry festményének jobb felső negyedében. Ezen a képen a hegyóriás ugyanúgy áll diszkréten a háttérben, mint ahogy a Kis-Tar-patak U-keresztmetszetű glaciális teknővölgye mélyül a másik festményen. A völgy – mint negatív forma, a Föld exogén (külső) erőinek pusztulást sugárzó felszínformája – és a hegy – mint pozitív forma, az endogén erők produktuma – a természeti erők nagy küzdelmének két princípiuma. Ezért tartozik hát oly szorosan együvé a két nagy munka.

(A vulkánok képében testet öltő magmatizmus már ezt megelőzően felbukkan, például a rejtélyes 1902-ik évben (vagy 1901-ben?) festett vásznain. A füstfelhőt eregető Vezúv a Castellammare di Stabia és az Öreg halász című festmények hátterében tűnik fel, az Etna pedig a Mandulavirágzás Taorminában című képen.)

A felismerést követően az Etna három legmagasabb kráterének – a Bocca Centrale, a B. Nuovo és a B. Nord-Est – peremét jártuk körbe. (4. kép) Az Etna Földünk legalaposabban tanulmányozott tűzhányója. A kitöréseiről tudósító első feljegyzések a Kr.e. 8. századból valók, s az azóta eltelt időszakban több, mint négyszáz kitörésről gyűltek össze adatok. Az első tudományos igényű leírás az 1669-es kitöréssorozatról született, ekkor az Etna oldalán sorjázó mintegy 300 parazitakúp (mellékkráter) egyikéből ömlött a láva, amely Cataniára zúdult, felperzselte a fél várost és elérte a tengert. A 15 kilométer hosszú lávafolyam közel 40 négyzetkilométeren egymilliárd köbméter bazalttömeget hagyott hátra.

A 3340 méter magas Etna – és a „rokonsági körébe” tartozó Lipari-szigetek vulkánjai – Földünk egy olyan térségében helyezkednek el, amelyben kőzetlemezek ütköznek egymással. E vulkánok szigetívet alkotnak az Ibériai-platón, amely alá az Európa felé mozgó Afrikai-lemez benyomul. Azt, hogy a térségben milyen bonyolult lemeztektonikai folyamatok zajlanak, az Etna története – amely fejlődése során többféle, különböző összetételű lávát produkált – is jelzi. (1. ábra) A legidősebb vulkáni képződmények 700 000 évesek; ezek a vulkanitok még a tenger alatt képződtek, formájuk a párnalávákéval mutat hasonlóságot. Az Ős-Etna, amely egymástól elszigetelt kitörési központok fölé épült kúpokból állt, lassan kiemelkedett a tengerből. Ennek anyaga 168 000 évesnél fiatalabb és az alkáli bazaltok csoportjába tartozik. A 80 000 – 64 000 év közötti időszakban heves robbanásos kitörések hozták létre a Trifolietto II. és Zoccolaro krátereket. 34 000 évvel ezelőtt pedig megkezdődött a Mongibello antico kúpjának felépülése. Az egymásra halmozódó törmelékrészecskékből, vulkáni szórástermékekből (nagyobb kőzetdarabok vagy lávabombák, lávafoszlányok, salak, vulkáni por) hatalmas rétegvulkán született. Közben kalderák rogytak be; ezek összeolvadásából 15-30 000 éve képződött a Valle del Bove teknője. Óriási iszap- és törmelékárak zúdultak le a hegy oldalán, melyek maradványai a tengerparton még ma is fellelhetők.

A Mongibello első kúpját létrehozó vulkáni tevékenység nagy lávafolyásokat is eredményezett; ezek anyagába, az oszlopos elválású bazaltba vágódott be a Gole Alcantara. A ma is látható Mongibellot egy újabb, 8 000 évvel ezelőtt kezdődött, lávaömlésekkel váltakozó robbanásos kitöréssorozat szülte meg.

Első megközelítésben tehát úgy tűnt számomra, hogy Csontváry e két nagyméretű festménye a dialektika (dualizmus) tételének manifesztuma, ezért véltem szorosan összetartozónak azokat.

Mindkét mű földtani (geológiai) ihletettségű: a Föld anyagának, felépítésének, szerkezetének, fejlődéstörténetének vizsgálata, leképezése motiválta megalkotásukat. A Taormina a földbelseji folyamatokra helyezi a hangsúlyt (vulkanizmus), azaz endogén dinamikai jellegű festmény. A Tarpatak a Föld felszínén – a szoláris erők, a gravitáció és a denudáció hatására – lejátszódó földtani (geomorfológiai) változásokat – az exogén dinamikát – tárja fel. Így gondoltam ott fenn, az Etna tetején, ahol a tompán pöfögő, süvöltő, olykor élesen dörrenő hangok kíséretében kiáramló gázoktól fojtogató volt a levegő és a ritmikusan ismétlődő robbanások kíséretében lávafoszlányok fröccsentek a magasba. Ekkor „betolakodott” a képbe a Baalbek, Csontváry harmadik hatalmas látomása.

 Baalbek és a tektonikai ciklus[12]

„Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéket is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll (egy) görögnek látszó ember s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításban láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja. Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktoriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel, s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air motívuma.” [13]

Az Etna csúcsán értettem meg: e triumvirátus a Föld fejlődését dokumentáló nagy eseményeket földtörténeti keretbe foglalja. Ma a földtannak azt az ágát, amely a Föld fejlődésével, a földtörténettel foglalkozik történeti földtannak nevezzük. Ezen belül a földkéreg mozgásait, a mozgásokat előidéző erőket és ezek következtében kialakuló szerkezeti formákat leíró tudományt pedig szerkezeti földtannak, tektonikának. Tektonika. Ez a kulcsszó. Hiszen hol fekszik Baalbek? Az Arábiai- és a Levatei- (Afrikai-) litoszféralemez határát kijelölő Holt-tengeri-vető mentén, az ősi Gondwana szétdarabolódásához – a Vörös-tenger oligocénben kezdődő kinyílásához – kapcsolódó Szír-Jordán-árok folytatását jelentő Lita-folyó (Litānī) forrásvidékén. (2. ábra) A Litani-Bekaa-árok kialakulását valójában nem távolodás jellemzi (lásd alább a trafogenezisről leírtakat), hanem az északra elmozduló Arábiai-lemez hatására nyíródás, több kilométeres eltolódás! Az árokképződés jelentős függőleges szinteltolódásokkal járt együtt: az árok pereme az aljzat között több száz, néhány helyen az egy kilométert is meghaladó szintkülönbségek jöttek létre. Csontváry festményén is feltűnik az afrikai (levatei) kontinentális lemez pereme, rajta pedig a Libanon-hegység vonulata, mely csúcsrégiója telente hónapokra hótakaróba burkolózik. Tehát egy riftnek – mélytörés mentén szétváló-elcsúszó kontinens tektonikai árkának – ünnepélyes megjelenítése ez a grandiózus mű.

A felszínen emberi történések zajlanak, nyugalom és időtlenség árad a képről. Látszólag az emberiség történelmének mozzanatai rétegződnek egymásra. A Libanon- és az Antilibanon-hegység közötti völgyben fekvő Heliopolis szent körzetének legfőbb ékessége koronázza az ősi települést: Jupiter-Baal templomának romja. Kr. u. 1 sz. közepén a romanizált Kelet vallási központjának szánt görögös jellegű templomóriást egy 13,5 méter magas építményre állították, amelyet magalitikus benyomást keltő hatalmas kőtömbökből építették jóval régebben. Némelyik kvádertömb közel 300 m³-es (4,15 x 3,60 x 20 méter), az emberiség történelmének leghatalmasabb épületbe helyezett monolitjai ezek! A fennmaradt perisztaszisz hat, egyetlen mészkőből kifaragott oszlopa is 19,9 méter magas és két méter átmérőjű. Ezek a méretek Csontváryt is annyira lenyűgözték, hogy egy ilyen óriási, eredetileg a kőbányában fekvő kőtömbbel a festményt “költőileg kiegészítette”.

„E nagy munkánál, mely a világ legnagyobb kőmunkája, némán állunk, gondolkozunk, de gondolkodni nem tudunk, nem merjük hinni szemeinknek, hogy voltak előttünk, már ezredek előtt okosabb emberek, akik istenimádás révén kapcsolatban voltak az ősi energiával, a mindent legyőző szellemi központtal.”[14]

Lenn a mélyben emberi léptékkel mérve nagyon lassú, geológiai értelemben viszont igen dinamikus folyamatok zajlanak. Egy óceán születésének pillanatát tárja fel e látomás! Úgy gondolom tehát, hogy a történelmi és természeti dimenzió találkozása adja Baalbek totalitásélményét – festőjének és nézőjének egyaránt. De Csontváry monumentális festménytriászának másik két műve is lemezhatárokhoz kötődik.

Az eddig felvázoltak megértéséhez bizonyos földtani alapismereteket fel kell idézni. A Föld legkülső vékony – néhány tíz kilométer vastag – szilárd burkát hívjuk földkéregnek, mely a földköpeny legfelső, szintén merev részével együtt alkotja a litoszférát. (A kőzetburok a szárazföldek alatt vastagabb, átlagosan 70-100 km, az óceánok alatt vékonyabb, átlagosan 50 km. A kéreg ebből a kontinensek esetében 35 km-t, óceánok alatt 6 km-t tesz ki.) A litoszféra nem egységes burok, hanem önállóan mozgó darabokból, lemezekből áll. Ezeket az asztenoszféra hőkiegyenlítő áramlásai (köpenyanyag-áramlásai), az ún. konvekciós áramlások mozgatják. Ezen hőáramok nyomán az óceáni hátságok mentén feltörő bazaltolvadék az óceáni lemezeket széttolja, miközben hozzánő a lemezszegélyekhez, gyarapítva az óceáni aljzat anyagát. A legújabb reológiai (az anyag deformálódásának feltételeit vizsgáló) kutatások alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a litoszféra és az asztenoszféra határa diffúz, csupán hőmérsékleti határ, amely az adott terület hőáramainak függvénye. Azaz az óceánközépi hátságoktól, a hőforrástól távolodó lemezrész esetében a litoszféra-asztenoszféra határ egyre mélyebbre süllyed. Ezért az óceáni lemezek mintegy lecsúsznak a gravitáció hatására az asztenoszféráról. Az alábukás nyomán fellépő húzóerő – közvetve pedig a gravitáció – lenne tehát a lemezmozgások hajtómotorja. Ezen elgondolás alapján nem az óceánközépi hátságoknál fellépő tolóerő a mozgató mechanizmus, hanem a lemezek széthúzódása miatt tud a magma a felszínre nyomulni… Egyébként az anyagáramlások és a gravitáció mellett a hőcsere is fontos szerepet játszik a lemezek mozgásában.[15] Mindenesetre az óceáni hátság születő, képződő lemezhatár.

A lemezek mozgásuk során más lemezekkel ütközhetnek. Ha óceáni és kontinentális lemez ütközik, a nagyobb sűrűségű óceáni a könnyebb, bár vastagabb szárazföldi alá bukik. A mélytengeri árkok mentén húzódó alátolódási övben zajlik a szubdukció: ez tehát pusztuló lemezhatár. Az ütköző szárazföldi lemezszegély meggyűrődik, törések járják át, rajta vulkánok találhatók (ilyen például a Nazka- és a Dél-Amerikai-lemez közti Peru-Chilei-árok). Amikor óceáni lemez ütközik óceánival, akkor mélytengeri árok és vulkáni szigetív jelzi az alábukási övezetet (ilyen a Pacifikus- és Fülöp-lemez közti Mariana-árok).

Kontinentális litoszféralemezek ütközésekor (kollízió) gyűrt, takarós, töréses szerkezettel rendelkező hegységek képződnek (példa erre az Indiai-Ausztráliai-lemez és az Eurázsiai-lemez közti Himalája), ugyanis a kontinentális litoszféra átlagsűrűsége nem haladja meg az asztenoszféráét, ezért nem képes az alábukásra. Tehát a gyűrt lánchegységek nagyméretű feltolódásai, a takarók is lemezhatárokat jelölnek ki. Szép példa erre a Kárpátok, mely több egymás fölötti-melletti úgynevezett áttolt takaróból, takarórendszerből áll.

A lemezhatárok harmadik típusa, amikor törések, vetődések mentén egymás mellett elcsúsznak a lemezek. (Ilyen földrengéses zóna pl. a Szent András-törésvonal Kaliforniában.)

A lemezhatárok mentén földrengések pattannak ki, erőteljes a magmatizmus, valamint itt születnek a nagy hegységrendszerek. A kőzetlemezek egymáshoz viszonyított mozgását és az abból következő földtani jelenségeket modellezi a lemeztektonika elmélete.

Az egyre táguló óceáni medencékben (geoszinklinálisokban = üledékgyűjtő medencékben) hosszú évmilliók alatt felhalmozódó üledékek az óceánok bezáródása következtében a hegységképző erők hatására meggyűrődnek, a gyűrt szerkezetű hegységrészek pedig kiemelkednek: ezt nevezzük orogenezisnek. A földkéreg kialakulása óta nyolc hegységképződés zajlott, az utolsó, mely ma is zajlik, az ún. alpi-pacifikus hegységképződési szakasz. Az Eurázsiai hegységrendszer (benne a Magas-Tátrával) ez utóbbi nyomán alakult ki.

A hegységek története nem csupán a meggyűrődést és kiemelkedést foglalja magába, hanem azonos magával az óceánok történetével is. Az orogenezis csak egy fejezete az ún. tektonikai ciklusnak (Wilson-ciklus).[16] Ennek fejezetei történeti egymásutánniságban a következők (3. ábra):

1.  Trafogén vagy árok szakasz

A köpenykonvekció kialakulása következtében a kontinentális lemez egy mélytörés mentén szétválik: ez a riftesedés. Az így létrejött árokszerű hasadékvölgyekből fejlődnek ki az óceánok. Rift állapotra mai példa a Kelet-Afrikai-árokrendszer és a Szír-Jordán-árok a Holt-tengerrel. Az egész tektogenezisnek az alfája ez a fázis, nem véletlen, hogy Csontváry egy ilyen földrajzi környezetben talált rá a legfőbb motívumra. Ez az a pont, ahol a Napból származó szoláris energia és a Föld magjából érkező – a radioaktív bomlásból származó – hőenergia a legközvetlenebbül találkozik egymással. Itt lehet leginkább ráérezni a Föld felületén működő egységes önszabályozó ciklusrendszerre.[17]

2.  Óceáni szakasz

Ekkor történik az óceáni kéreg és hátság képződése. Ebben az állapotban van pl. az Atlanti-óceán.

3.  Tektogén vagy szubdukciós szakasz

Az óceáni kéreg más lemezekkel ütközik. Ha a konvergens lemezek közül az egyiket óceáni kéreg fedi, a másikat kontinens, úgy a sűrűbb óceáni lemez a kontinentális litoszféra alá bukik és a köpenybe nyomul: ezt az alábukást nevezik szubdukciónak. A taorminai görög színház romjai fölött magasodó Etna – Csontváry festményén – ennek a szakasznak a produktuma. Mint már említettem ez a hatalmas rétegvulkán a calabriai szubdukciós zónán található, ahol az Afrikai-lemez egyik töredéke (a Messina-lemez) ütközik az Európai-lemezzel. (Amennyiben az ütközés során kis sűrűségű kontinentális lemezek találkoznak, a fentiek értelmében tartós szubdukció nem alakul ki. Ilyenkor az óceán bezárul, aljzata eltűnik, üledékei felgyűrődnek, megkezdődik a tektogenezis folyamata, a földkéreg nagyarányú szerkezetalakulásai (gyűrődések, törések, gránitplutonizmus).

4.  Orogén szakasz

Ekkor zajlik a tulajdonképpeni hegységképződés (orogenezis = magasraemelkedés). Jellemző a savanyú vulkanizmus, amely termékei az andezit, riolit és tufáik. Csontváry trilógiájának harmadik darabja, a Tarpatak képviseli a tektonikai ciklus ezen fázisát.

5.  Konszolidációs szakasz

Nagyméretű tektonikus süllyedékek keletkeznek, melyeket bázisos vulkanizmus (finális magma-tizmus) kísér. (Ez a szakasz tulajdonképpen azonos a tektonikai ciklus első fázisával.)

 A háromszögletű mag

Csontváry egymástól elválaszthatatlan monumentális festmény-triásza tehát lemezhatárokon született. A Baalbek kontinentális rift mentén, a Taormina szubdukciós zónán, a Tarpatak pedig kollízió nyomán  kialakult gyűrt-takarós szerkezetű (térrövidüléses) vidék törésvonalai fölött. (4. ábra: A: Tarpatak; B: Taormina; C: Baalbek) Mindhárom mű kapcsolatba hozható az óceánnal: egyik egy születendő, a másik egy pusztuló, a harmadik egy rég eltűnt, felemésztődött óceán helyét jelöli ki. Az óceánok ugyanis, mint azt fentebb láttuk, nem örök életűek. A Föld történetének fejezeteit egy-egy óceán kinyílásának és bezáródásának eseményei alkotják.

A geoszinklinálisok nem tűnnek el nyomtalanul, a bennük felhalmozott üledékek a kontinenseket gyarapítják. A hajdani óceánokban felhalmozódott anyagból az alátolódási zónák, illetve az ütközési övek mentén – a tektogenezis és orogenezis során – bonyolult szerkezetű hegységek jönnek létre. Ilyen óceán volt a Tethys is, amely pusztulása nyomán keletkeztek az Alpok, Kárpátok – egyáltalán az egész Eurázsiai-hegységrendszer – vonulatai, köztük a Csontváry által is megfestett Magas-Tátra. A Nagy- és a Kis-Tar-patak völgyei mentén magasodó hegygerincek és hegyormok ugyan az exogén erők diadaláról tanúskodnak, ugyanakkor a felszínformákon átsüt a szerkezet: a meggyűrt kőzetrétegek expresszív hullámzása a keletkezés körülményeit illusztrálja. A Kárpátok 1500 kilométer hosszúságú hegyvonulata – mely a Dévényi-kaputól (Hainburgi-rög) az Aldunáig (Vaskapuig) terjed – tulajdonképpen az alpi orogén fázisok által kialakított, kifelé (az Eurázsiai-lemezre) vergáló takarórendszer. A Nyugati-Kárpátok három nagyszerkezeti övre tagolódik: Külső- vagy Flis-Kárpátok, Pienini szirt öv és a Belső-Kárpátok szerkezeti egységére. Ez utóbbit a középsőkréta (ausztriai és mediterrán) gyűrődési fázisok alakították ki, s ennek legmélyebb tektonikai vonulatát képviseli a Magas-Tátra. (5. ábra) Csontváry Tarpatakja az orogenezis apoteózisa.

De Csontváry nem csupán e hely mély genezise miatt küzdött oly keservesen a tátrai motívummal. A Tátra tövében kapja meg az elhívást, itt hallja a kinyilatkoztatást, ő mégis túl közel merészkedik a mesés Üveghegyhez, behatol abba és bolyong benne. Pedig a tátrai táj meddő táj. Lenyűgözően szép, vadregényes, zordon, ezzel együtt homogén karakterű hely, amely szellemileg improduktív. Ezért kellett – egy évet kétszer megélve – többször is Taorminába látogatnia. Azért, hogy az endogén Etna megtermékenyítse az exogén Tátrát. Mert Csontváry Szicília eme partvidékén változatos határterületre bukkant, a taorminai görög színházból a Föld egyik leghatalmasabb kővé dermedt csakrájára láthatott rá. Maga az Etna csúnya és visszataszító, félelmetes hely. A sivár, holdbéli felszín alatt azonban a születés erői duzzadnak. A teremtés pusztítással jár együtt. „A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem, segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig a határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokszerű ellenállást lehessen legyőzni és itt fakad megedzett spiritualitás.”[18] Csontváry Taorminája a tektogenezis apoteózisa. A szubdukáló lemezhatár a legintenzívebb – emberi érzékszervekkel is megtapasztalható – határfelület, sokféle hatástényezővel: nagy gondolatokra ösztönző, serkentő, termékenyítő hely.

Hasonló karakterű táj Baalbek és környezete is. Hasadékvölgy, két világ, két litoszféralemez határa. „Minden, ami van, amit látunk, hallunk, érzéssel ismerünk, határokhoz van kötve. Határa van az égboltozatnak s az ott levő csillagoknak. Határa van a felhőzetnek, s alatta elterülő hegynek. Határa van a tengereknek, s a benne rejlő mélységeknek. Határa van a melegnek és a hidegnek. Határa van a színeknek, s a sötét térnek, határa van a rezgő naplencsének, a világítás és hő kifejlesztésének.” – mondja Csontváry.[19] E közel-keleti táj a világteremtő géniusz megtestesülése, Isten és ember egyik jelentős érintkezési pontja (Naptemplom). Ez a festmény a trafogenezis, a Kezdet istenülése. A geológiai kezdeté (riftöv) éppúgy, mint a Nap egynapi járásának (napkelte) illetve évi vándorlásának (téli napforduló) kezdetéé.[20] Az első esetben Baalbek párja a Tarpatak, mely egy tektonikai ciklus végső mozzanatát tárja fel, a második esetben a Taormina az ellenpólus, a legszebb színű naplementével, a harmadik kezdet vég-párja pedig szintén a Tarpatak nyári fényeivel. A Baalbek és a Tarpatak más tekintetben is ellentétpárt alkot: a Baalbek vízszintes tagoltsága, geometrikus formaegyüttese, egyenes szerkezeti vonalai töréses alakváltozást, széthúzásos geológiai mozgást, extenziós tektonikát sugallnak – a Tarpatak plasztikus formaelemei, hullámzó árnyékfoltjai, viharosan kavargó, görbe vonalai pedig kompressziós feszültséget, plasztikus deformációt, gyűrődést, redőzést, takaróképződést fejeznek ki. (6. ábra) E festménytriász tehát csak együtt tárja fel Csontváry közlésének összes dimenzióját, csak együttesükből bontakozik ki a külön-külön is képviselt Teljesség.

Kimondhatjuk: Csontváry három monumentális műve a dinamikus Földön zajló geológiai események három nagy stációját (időbeli aspektus), valamint bolygónk három nagy geológiai határterületét (térbeli aspektus) örökíti meg – egy évtizeddel Alfred Wegenernek, a „kontinensvándorlási elmélet” szülőatyjának e témában írott könyve, a Die Entstehung der Kontinente und Oceáne megjelenése előtt! Csontváry geológiai ihletettségű vásznait természetesen nem empirikus tapasztalat szülte, hanem a Világegyetem legbelsőbb lényegének felismerése, átélésének katarzisa. Csontváry kapcsolatba tudott lépni a Világegyetemet – benne az embert – meghatározó szellemi erővel, képes volt átélni a Világegyetem általi meghatározottságot, felismerte a szakrális tájak közvetítő szerepét, ezoterikus tudást gyűjtött. Ezek a képességei, valamint önazonosságának katarktikus megélése lehetővé tette számára e három Mindenséget csodáló mű megalkotását.

„A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint az emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel: ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Siriában van megörökítve. A három világraszóló motívum lett a XX. századi emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig a világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.” [21] A háromszögletű kis fekete mag szárba szökkent hát e három remekmű révén, majd háromszög alakú lombkoronát bontott a zarándokok koszorújával övezett kettőstörzsű cédrus képén.

Jegyzetek