Erdő – Fa kategória bejegyzései

Rontott erdők

Egy gondolat és egy betegségtünet az első erdészeti tanóra megtartásának évfordulójára rendezett erdészeti tudományos konferencia margójára (Sopron, 2024. február 5–6.)
Az erdőjárók, kiándulók leginkább az erdő hiányára, a fakitermelés (például a végvágások) során keletkező vágásterekre, tarvágásokra figyelnek fel (amelyek egyébként az erdőtervezéssel összhangban, esetleg elhibázott tüztifarendelet-szerű jogszabályok következtében alakulnak ki és csúnya tájsebbekként borzolják a szépérzket). Az erdőkben tapasztalható sokkal aggasztóbb válságtüneteket, a törzsön kialakuló ún. másodlagos lombkoronát, a fattyúágak, póthajtások (stb.) sokaságát azonban nem veszik észre, illetve fel sem figyelnek rá. Ha pedig meglátják, nem értik azok üzenetét. A tudomány azonban dokumentálja, leírja, kataszterezi, kutatja a szekunder korona jelenségét, azonban helytelen következtetéseket von le és alhallgatja a valódi okokat. (Pontosabban egy ok-okozati összefüggésrendszerből csupán egy közbülső szekvenciát ragad ki, vizsgál meg és értékel, ami csupán egyetlen eleme a valóságnak.)  Ez az erdészettudomány felelőssége, erről szól az alábbi példával illusztrált bejegyzésem. Arról, hogy nem csak az erdőgazdálkodással (fakitermeléssel) van baj, hanem az erőnveléssel, magával az emberi beavatkozás révén kialakított erdőszerkezettel, állománysűrűséggel is. Úgy általában a magyarországi „élőfakészlet” minőségével, egészségi állapotával.
(A bejegyzésem kiegészítés ehhez az íráshoz: Szép szavak a semmiről — mi a baj az aktuális nemzeti klímastratégiával, de leginkább az erdőkre vonatkozó megállapításaival?” XFOREST / 2024. január 17.
Axióma: a fák póthajtásainak kialakulása (az ún. másodlagos korona megjelenése) a fák természetes adaptációs rendszerének része – ugyanakkor a faegyed sérülésének, illetve környezete romlásának következménye.

A Soproni Egyetem 2024. február 5–6-án megrendezett erdészeti tudományos konferenciáján Bartha Dénes „Reiteráció a közönséges bükknél” című előadásában (csakúgy, mint a hazai szakirodalomban) ezen „ismétlési, ciklikus szerkezetek”, tehát a póthajtások, sarjhajtások okának csupán faegyed-szintű jelenségeket (pl. sérülés) nevez meg, holott már azok is következmények, egy jóval egyetemesebb, káros környezeti hatás-mechanizmusnak a tünetei. A magam részéről ebben a témában ennél nagyobb ívű, rendszerszintű előadást vártam volna – ugyanis a reiteráció és a szekunder koronák megjelenése (sőt vészes elburjánzása a hazai erdőkben) egy organikus válságtünet részei – a hazai erdők agóniájára hívják fel a figyelmet.

Zárójelben jegyzem meg: a magam részéről ezt az „erdészeti” konferenciát bullshit-rendezvénynek tartom a szélsőségesen absztrakt lózungok és végletesen partikuláris témák miatt – amelyek nem tesznek semmit az agonizáló erdészettudomány, illetve a környezetromboló erdőgazdálkodási trendek ellen – sőt, konzerválják ezt az idejétmúlt környezetellenes paradigmát. Ami egyáltalán nem lesz korszerű attól, hogy például megtörtént a „Hazai agrárerdészeti rendszerek mitigációs képességének vizsgálata”, a „klímamitigáció és alkalmazkodás” feltárása az erdőiparban vagy mert fókuszba került a „felsőoktatási intézmények fenntarthatósági tevékenysége”. A tizenhárom szerzős (köztük pl. Bidló András az erdőmérnöki kar dékánja, aki még másik nyolc előadástéma szerzői közt is szerepel) „Tüzifával való égetés karbonlábnyoma – erdőtől a hasznos hőig” vagy az egyszerzős „avartranszplantáció a Nyírségben” sem az agonizáló erdők problémamegoldása felé mutatnak, mint ahogy „A különböző lombos fafajaink aszályreakciójának értékelése” is abszolút tévút. Ezen az olyan kirakatprojektek sem segítenek, amelyek során a „természetvédelmi erdőkezelést” „az állományok szerkezeti elemeinek és fafajkészletének gazdagításával, lékek nyitásával, holtfa-készítéssel és egyéb szerkezetgazdagító (sic!) beavatkozásokkal, a természetes bolygatási folyamatok imitálásával” kívánják elérni, hiszen az ilyen évtizedek óta unalomig ismételt „erdőkezelési irányelvek” csupán lózungok.

Egyszóval az „erdészettudomány” és interdiszciplínáinak képviselői megtisztelhetnék a magyar társadalmat azzal, hogy például az „erdőszerekezeti jellemzők” fontosságát nem csak a „költő madárközösségek” szempontjából vizsgálnák, hanem az erdők, mint ökoszisztémák leromlásának, a sokasodó válságtünetek vonatkozásában is

De ezek az előadások sajnos mentesek a rendszerszemlélettől, hiányzik belőlük a lényegkiemelés. Ezért ki kell mondani, hogy sem értelme, sem haszna sincs az ilyen és ehhez hasonló, a részletekben elvesző okfejtéseknek – legfeljebb tanulsága.

 

Szóval jobb szerettem volna (és nagyon sokan vártuk), hogy neves szakembereink végre kimondják és helyesen értékeljék erdeink valódi állapotát, amit az alábbi tünet jelez leghitelesebben.

Kijelenthetjük, hogy erdeink kelleténél nagyobb (azaz a természetes, természetszerű, organikus erdőkre jellemző mértéket meghaladó) egyedsűrűségének (korai és folyamatos koronazáródásának) szembeötlő indikátora a különböző korú egyedek törzséből kinövő póthajtások sokasága. A sűrű (pontosabban besűrített) erdőkben mutatkozó „alulszőrösödés”, „legatyásodás” (ahogy az erdész-szleng nevezi ezt a jelenséget) – azaz a szekunder korona kialakulásának oka az erdőt alkotó faegyedek sínylődése, kínlódása.

Jean-Philippe Schütz (Eidgenössische Technische Hochschule Zurich, Department of Enviromental Systems Science) Waldbau I. – die Prinzipen der Waldnutzung und der Waldbehandlung c. – lassan fél évszázados (!) – anyagában tömören így jellemzi a jelenséget: „Die Bildung von Wasserreisern als natürlicher Mechanismus zur Vergrösserung der Krone bzw. zur Neubildung von Kronenteilen entsteht als Folge einer Störung des Gleichgewichtes zwischen dem Wurzel- und dem Blattwerk eines Baumes. Sie tritt z.B. bei Bäumen auf, deren Gesundheitszustand sich verschlechtert (v.a. bei der Tanne) oder deren Krone aus anderen Gründen ungenügend entwickelt ist. Dies ist vor allem in Beständen mit einer erhöhten Bestandesdichte der Fall. Man spricht in diesem Fall von Angstreisern, Roussel (1976).”

 

Tehát a másodlagos korona, illetve a fatörzsön (a törzs alsó részén) lévő póthajtások (vízhajtások, …ágak és a pótágakat növesztő és ellátó vízerek) kialakulása a faegyed gyökere és lombozata közötti (dinamikus) egyensúly megbomlásának, zavarának a következménye. A jelenség olyan faegyedekre jellemző, amelyek egészségi állapota leromlik, vagy amelyek lombkoronája bizonyos okok miatt nem megfelelően fejlődik ki, azaz nem megfelelő méretű. (Nem alakul ki a szükséges asszimilációs felület.) A másodlagos korona különösen jellemző (mondhatni általános) a megnövekedett állománysűrűség (Bestandesdichte der Fall) esetén. Roussel (1976) Angstreisern-nek nevezi a tünetet, jelezve annak a fát ért stresszel való kapcsolatát.

Az ok-okozati összefüggések pontos feltárása nyomán egyértelműen a nagy egyedsűrűséget (a rossz erdőszerkezetet) nevezhetjük meg mint kiváltó ok. A kauzalitás elve szerint persze ez is egy okozat, amely a faanyagtermesztő szemléletű erdőgazdálkodás következménye. A póthajtások (fattyúágak, szekunder lombkorona) kialakulása – amennyiben viszonylag „felnőtt” faegyeden és a törzs alsó részén tapasztalható – mindenképpen a faminőség és az egyed egészségi állapotának romlását jelzi, ugyanakkor okozza! A fák hormonháztartásának megváltozása (a profilaktikus rügyek fiziológiai pihenését, alvását fenntartó indol-3-ecetsav (auxin) hormon koncentrációjának küszöbérték alá történő csökkenése – csupán közbülső tényező.

(A másodlagos korona egyébként más okok miatt is kialakulhat. Mivel a napfény az indol-3-ecetsav (auxin) bomlásához vezet, ezért például az erdő letermelése során a vágásterületen meghagyott hagyásfát érő megnövekedett napfénymennyiség miatt is megszűnik az alvórügyek nyugalmi állapota és hajtást növeszt a fatörzs…)

Az alapvető ok (az ok-okozati mátrix origója) tehát a kelleténél (a fafaj igényénél) jóval nagyobb egyedsűrűség kialakítása, azaz a nevelővágások, majd pedig a fokozatos felújítóvágások elhibázott volta. Ebben az a tragédia (az erdőgazdálkodás paradigmájának korlátoltsága), hogy a minél nagyobb egyedsűrűséget éppen a termőhely kihasználása (árulkodó kifejezés) és a kedvező törzsalak (értéktelen gallyfa nélküli „sudár” fatörzs) nevelése érdekében alakítják ki. A soproni erdészeti és faipari egyetem bő két évtizeddel ezelőtti tanszékvezető egyetemi tanára mondta ki: „A minőségi faanyag termelését célul kitűző tervszerű erdőgazdálkodás legfontosabb ökológiai következménye az erdők besűrűsödése.” (Mátyás Csaba: Mérlegen a magyar erdők. Természetbúvár 2000. 1. 10-12. )

Ez az elképesztő ellentmondás is jelzi a magyarországi erdőgazdálkodás módszertanának hibáját: a termőhelyet valóban kihasználják (sőt: ledegradálják) a kedvező törzsalak érdekében. A kedvező törzsalak pedig csupán a hozam szempontjából az. Szó sincs minőségi faanyagról, az erdő nem más, mint a mennyiségi fatermesztés alá rendelt „élőfakészlet”, illetve „termőhely”. A növőtér pedig messze elmarad az egyes fafajok igényétől: olyan termőterület, amely a faanyagtermesztő szemlélet (hozamcentrikus gondolkodás) jóvoltából az egyes fák táplálékfelvételére és növekedésre rendelkezésre áll. Azaz, amit az „erdész” meghagy – nem pedig, amire a fának szüksége van!

Az erdő romlása, a romlás erdeje

(Erdőkórbonctan – II.)

Látjuk-e a fától az erdőt?

Romlanak-e erdeink?” Teszi fel a kérdést Gálhidy László  erdőökológus a WWF-blogjában 2021. 06. 14-én (továbbiakban: GL / WWF-blog). (Ugyanez a szöveg „Leromlanak erdeink?” címmel a Greenfo oldalán is megjelent 2021. június 16-án.)

Ez nem kérdés. Mint ahogy azt Bartha Dénes már „Erdeink egyre csak szegényednek?” című írásában több évtizede kifejtette (In A természet romlása, a romlás természete. Szerk.: Gadó György Pál. Föld Napja Alapítvány é.n. 15-36.).

De általában mitől romlanak az erdők?” Teszi fel a WWF-blog elején a kérdést GL, majd azonnal meg is válaszolja: „A válasz nem túl bonyolult és nem is meglepő: alapvetően az emberi tevékenység hosszú távú hatásaitól.” Általános kérdésre általánosságok halmazát kapjuk, melyben az erdőirtásoktól az intenzív fakitermelésen át a klímaváltozásig sorjáznak az agyoncsépelt közhelyek. (Hermész Triszmegisztos elégedetten mosolyog…)

Egy ős(i)erdő fragmentuma Tiszaújváros határában – 2.

Erdőtervezés előtt II. Rákóczi Ferenc erdejében

A Tisza hullámterében fekvő, európai közösségi oltalom alatt álló „Tiszaújvárosi ártéri erdők” (Natura 2000 terület azonosító kódja: HUBN22096) mind természeti, mind kultúrtörténeti értékekben gazdag, unikális terület. (Az állami tulajdonban lévő erdőterület vagyonkezelője az Északerdő Zrt. – ezért akár ezt az alcímet is adhattam volna bejegyzésemnek, hogy „Erdőkezelés előtt az Északerdő Zrt. erdejében”. Azzal a megjegyzéssel, hogy valójában az erdő nem az Északerdő Zrt. tulajdona, hanem a nemzeté, az állami/kincstári tulajdonban lévő erdészet „csupán” vagyonkezelői szerződés és sok-sok jogszabály mentén gondozza, ápolja, fenntartja azt. Mellesleg gazdálkodik is rajta, vele, benne… Ami igen nagy felelősség.)

Ugyanakkor, mint azt az „Egy ős(i)erdőfragmentuma Tiszaújváros határában” című bejegyzésemben (Lithosphera c. honlapom bejegyzés időpontja: 2020. 09. 20.) jeleztem, a Tiszaújváros 22B, 23A és 23P erdőrészletek veszélyeztetett élőhelyek: a nagy folyók menti tölgy-kőris-szil ligeterdők utolsó foltjai (Natura élőhely-kód: 91F0). A 20. század második felében ültetett nemesnyárasokkal fragmentált „Kisfaludi-erdő” a hajdani Rákóczi-birtokot képező Ónodi-uradalom területén lévő legelőerdők, fáslegelők és az ún. „lábaserdők” utolsó hírmondói, ezért tájtörténeti, történelmi jelentőségük is felbecsülhetetlen. Történeti tény, hogy II. Rákóci Ferenc fejedelem államszervező szabadságharca alatt – a tokaji és miskolci tartózkodásai során – maga is többször vadászott ezekben az erdőkben.

A Kisfaludi-erdő a II. katonai felmérésen (forrás: https://www.arcanum.hu/hu/mapire/)

Az alábbiakban – építve a Lithosphera c. honlapom tartalmára – felvázolom, hogy ■miért is lett Natura 2000 terület a három ominózus erdőrészlet (mintegy kompenzációképpen egy hozamvezérelt gondolkodás következtében letermelt védett erdő okán); ■mi a Kisfaludi-erdő tájtörténeti, kulturális jelentősége; ■milyen erdőgazdálkodási tevékenységek zajlottak az elmúlt évtizedekben a teljes területen, illetve az elmúlt hónapokban a 22/B erdőrészletben; ■valamint néhány javaslatot fogalmazok meg az éppen esedékes körzeti erdőtervezés elé.

A “Tiszaújvárosi ártéri erdők” Natura 2000 terület erdőrészletei az Erdőtérképen (forrás: http://erdoterkep.nebih.gov.hu/ )

Famatuzsálem a 23/P erdőrészletben

Bevezetésképpen még annyit: a Kisfaludi-erdő huszadik századi történetének áttekintése, az erdőhasználat vázlata, az erdő struktúrájának, állapotának jelentős változásai rávilágítanak a hazai erdőgazdálkodás válságára. A Kisfaludi-erdő esete jól példázza a „fatermesztés tartamosságát biztosító vágásos erdőgazdálkodás” fenntarthatatlanságát, a hozamvezérelt faanyag-központú gondolkodás, üzemtervezés, erdőtervezés korlátoltságát.
Bővebben…

Egy ős(i)erdő fragmentuma Tiszaújváros határában – 1.

Az egyik utolsó keményfás ligeterdő

A Tisza mentén ma már ritkaságnak számítanak a keményfás ártéri erdők. A Tiszaújváros 22/B erdőrészlet a „Tiszaújvárosi ártéri erdők” Natura 2000 terület (HUBN22069) alig több mint 10 hektáros része ilyen keményfa ligeterdő (Á-NÉR: J6). Ráadásul a kocsányos tölgyek és a magas kőrisek átlagos kora közelíti a 120 évet! Hasonló habitust mutat még a 23/A és a 23/P erdőrészlet. A többi szomszédos erdőrészlet ültetvény jellegű nemes nyaras…

A bejárt útvonal és a felvett pontok ábrázolása a Goggle Earth Pro térképen

A „Tiszaújvárosi ártéri erdők” Natura 2000 terület erdőrészletei az Erdőtérképen (http://erdoterkep.nebih.gov.hu/ )

Bővebben…

Örökerdő?

(Erdőkórbonctan — 1.)

Hogyan teljesül a kincstári vagyonba tartozó erdők esetében az „Erdőtörvény” 10 § (1) bekezdésében kötelezően meghatározott örökerdő-arány? Egyáltalán van ennek jelentősége? Vajon az arányszámokat mi alapján határozták meg?

Bővebben…

„Járt erdők” nyomában

A mátrai erdők története a hagyományos erdőhasználat tükrében – a gyöngyösi és a gyöngyössolymosi erdőbirtokok példáján (Lithosphera–II.)

Kulcsszavak: hagyományos népi erdőhasználat/erdőgazdálkodás, erdei legeltető állattartás, „tilalmas erdő”, földközösség, szabad használati jog, birtokelkülönözés, üzemterv, faanyagtermelés, „járt erdő”

A gyöngyössolymosi fáslegelő és a mögötte lévő hajdani legelőerdő a Tarma-tetőn (Fotó: Kozma Attila)

Bővebben…

Tájseb a Tar-kőn

Esettanulmány egy véghasználatról és a fogalmi tisztázatlanságról (Lithosphera–I.)

Tisztelt Hozzászólók! Nagyon sok kérdést, építő-jellegű véleményt kaptam, amelyekre igyekszek válaszolni, de türelmet kérek. A közös ügy miatt is köszönöm az érdeklődést! B. Cs.

A Bükki Nemzeti Park területén található Szilvásvárad 58D erdőrészlet története a WWF honlapján megjelent híradás a hivatásos és közösségi médiában egyaránt nagy visszhangot keltett.

A „Szilvásvárad 58D erdőrészlet” jelű tájsebe madárnézetből

A közfelháborodást kiváltó véghasználat során (amit jelenlegi állapotában nyugodtan minősíthetünk „tarvágás”-nak is) az Egererdő Zrt. – közleménye szerint „a természetvédelmi hatóság engedélyével és a Bükki Nemzeti Park Igazgatósággal egyeztetett módon” – 2018-ban letermelt egy fokozottan védett területtel érintkező idős bükköst.

Élt 180 évet…

Bővebben…

Jeles fák

Hagyásfák, faóriások, famatuzsálemek, böhöncök – letűnt korok tájművelésnek utolsó tanúi. Különlegességük nemcsak a méreteikből (törzskerület, magasság) vagy éppen korukból fakad, hanem a történetükből. Ezért különlegesek, egyediek, jelesek. A jeles fák lehetnek jellel ellátottak (mint amilyenek a képesfák, Mária-fák), avagy ők maguk a jelzők (határjelölők vagy éppen jeles események, csodás történések emlékei). Van olyan fa, amelyhez szakralizáló hagyomány fűződik és van olyan, amely a hajdani organikus világ máig megmaradt tanúja. 
A jeles fák – így vagy úgy – kiemelkednek a növényvilágból: nem csupán társulásalkotó egyedek, nem csak egy-egy növányfaj képviselői. A jeles fa nem csupán élőlény, hanem géniusz, entitás. (Mint ahogy az erdő sem csupán faanyagtermesztő hely.) A hagyásfák a régi (szerves műveltségű) ember és a természet hajdan harmonikus viszonyának utolsó fennmaradt képviselői. Általuk üzen a múlt… Kérdés, hogy megértjük-e az üzenetet?

A zsennyei “Ezeréves tölgy” 2004. 08. 03-án még méltóságteljesen állta az évszázadok viharait. 2006 tavaszán azonban szétszakadt az ország legöregebb, leghatalmasabb kocsányos tölgyének (Quercus robur) robusztus törzse. Az élete teljében 1020 cm törzskerületű, 23 m magasságú faóriás összeomlott, a Pro Natúra-díj “modellje” elpusztult…

Bővebben…

Hajdani fáslegelők nyomában – Déli-Bükk, Bükkalja

Ezzel a címmel a Bükk-vidék (különös tekintettel a Déli-Bükk és a Bükkalja) ma még fellelhető, beazonosítható hajdani fáslegelőit, legelőerdő-részleteit (sok esetben már csak azok beerdősödött, cserjésedő maradványait) mutatom be.

Magyar szürkemarha-gulya a Cserépi-legelőn (Hideg-kút-laposa, Cinegés)

A Déli-Bükk és a Bükkalja fáslegelő–legelőerdő fragmentumai (kutatási területek)

Az ember az őskőkor óta járja az erdőt: eleinte csak gyűjtögetett és vadászott benne, a neolitikum óta viszont egy komplexebb használat révén (át)alakította azt. A Kárpát-medence belső területein mindenütt ún. „járt erdők” voltak, amelyek az ember és a természet viszonylag harmonikus „együttélése” („együttműködése”) következtében jöttek létre – és amelyek elsődleges rendeltetése az újkorig nem a faanyag-igény (tüzifa, épületfa stb.) kielégítése volt, hanem az élelemszerzés, a különböző haszonvételek, az állattartás, a legeltetés.  (Vadonnak azok a Kárpátok hegyvonulatain, az összefüggő, hatalmas montán bükkösök és a fenyvesek tekinthetők, ahová csak vadászni járt az ember.)

A járt erdők között is a legelőnek, kaszálónak alkalmas tölgyeseket becsülték legtöbbre. A tölgy nemcsak makktermése miatt volt értékes a legeltető állattartó gazdaságok számára. A természettől ritkásan növő tölgyfák alatt elég dúsan terem a fű, s azt a lombos árnyékban nyáron sem égeti ki a nap. A tölgyes erdő a füves tisztásaival … egész éven át legelőnek használható, legeltetéstől megkímélt részei pedig kaszálónak is alkalmas. Tölgyes erdőkben a gulyák, ménesek élelmet találtak akár egész éven át. Sok településről jegyezték fel a 17–18. században, hogy legelője, kaszálója nincs, csak az erdőben.” (Magyar néprajz I.1. Táj, nép, történelem. Budapest 2011)

A Kárpát-medencére, a magyarságra jellemző hagyományos erdőhasználat, népi erdőgazdálkodás lényegét, rendszerét – az organikus tájművelés ethoszát – a néprajzi kutatások tárták fel. A „járt erdők” (a ligetes-fás erdők,  legelőerdők és hagyásfás legelők) utolsó fragmentumai (sok esetben beerdősödött, degradált foltjai) még néhány helyen fellelhetők hazánkban. A Bükkben, a Bükkalján és a Bükkhát területén megtalálható, beazonosítható legelőerdő-fáslegelő-komplexek hajdanán zónába rendeződtek, a hegységet körbevevő települések és a Bükk-fennsík (Központi-Bükk) között övezetet alkottak! Ezekkel a bükkvidéki legelőerdőkkel, fáslegelőkkel (az erdei pásztorkodással) kapcsolatos kutatásokról, felmérésekről számolok be ezen a folyamatosan bővülő tartalmú webhelyen.

Hajdani fáslegelők nyomában – A Lófő-tisztás

A 18. századi „erdőirtások” nyomán kialakított Lófő-tisztás jelenleg nyílt gyepterületek, legelőerdő-részletek és beerdősödött fáslegelők (valamint ültetett „erdők”) mozaikjából álló tájrészlet. A diósgyőri koronauradalom hajdani területén található hagyásfás „irtásrét” létrejöttét az erdei iparok, fennmaradását pedig az összuradalmi birtokpolitika és az erdei állattartás jelentős szerepe tette lehetővé.

Tanulmány a Lófő-tisztás tájtörténetéről:

A Lófő-tisztás egyik legidősebb bükk hagyásfája saját újulatának gyűrűjében – „kintről”

Bővebben…

Tájsebek és a „fenntartható erdőgazdálkodás”

Esettanulmány a „természetszerű” erdőkép eltüntetéséről és a folyamatos erdőborítás („fenntartása melletti erdőgazdálkodás”) ideák szintjén történő megrekedéséről. A felsőtárkányi erdészet által vagyonkezelt jónéhány erdőrészlet sok-sok részletéről, valamint egy elhúzódó (vagy éppen végleg elillanó) paradigmaváltásról –  a „folyamatos erdőborítás” ellehetetlenítéséről, az erdei életközösségek elpusztításáról… a Bükki Nemzeti Parkban.

Kulcsszavak: tarvágás, fokozatos felújítóvágás, folyamatos erdőborítás, erdőtörvény

Hol az erdő? Kilátás a Felsőtárkány 115/D erdőrészletéből. Háttérben a Fekete-len nyugati oldala (140/a és 140/B erdőrészletekkel

Bővebben…

Eltitkolt erdő

Egy 19. századi legelőerdő és fáslegelő maradványa Egercsehi határában

A lombos erdőkben végzett legeltetés az államalapítástól egészen a huszadik század elejéig országos gyakorlat volt, amiről történeti források, tanulmányok garmadája tudósít. A hagyományos állattartás, az erdei legeltetés (és makkoltatás) révén az ember (a pásztor és a faluközösség együttesen) egy átmeneti tájtípust, illetve egy mozaikos, diverz tájképet alakított ki. A legelőerdő (még erdő) és a fás legelő (már gyep) organikus tájművelés (több mint tájhasználat) eredménye. Végtelenül sérülékeny társulásról van szó: hajdan a túllegeltetés, az intenzív állattartás a legelőerdő kikopárosodását, sok esetben az erdő teljes eltűnését okozta, napjainkban pedig a legeltetéses állattartás visszaszorulása a fáslegelők becserjésedését, beerdősödését, degradációját vonja maga után.

Mivel a dombvidék sovány földje nem volt alkalmas szántóföldi művelésre, éppen csak a saját szükségleteit kielégítő mennyiségű gabonát tudták kicsikarni belőlük, ezért a palócság inkább állattenyésztéssel foglalkozott, mint földműveléssel. Az Észak-magyarországi-középhegység nagyobbrészt erdővel borított hegy- és dombvidékén pedig alapvetően erdei pásztorkodást folytatott az itt élő palócság.

Az alábbiakban egy olyan erdőfoltot mutatok be, és vázolom fel tájtörténetét, amely erről a tradicionális tájhasználati formáról tanúskodik és amely a Bükk hegység északnyugati határát alkotó dombvidéken, Egercsehi határában maradt fenn napjainkig.

Tanulmány a Magas-hegyi erdőről:

cimlap_img_6516___magas-hegyi-erdo

cimlap_img_2953___magas-hegyi-erdo

Erdő a Magas-hegyen

Bővebben…