II. Rákóczi Ferenc: A magyar fordulatok története

„Histoire des Revolutions de Hongrie, oú l’on donne Une idée juste de son légitime Gouverment. Avec les Memoires du Prince François Rakoczy sur la Guerre de Hongrie. Depuis 1703, jusqu’à sa fin. Et ceux du Comte Betlem Niklos sur les Affaires de Transilvanie. A la Haye, Chez Jean Neulme. M.DCC.XXXIX.”

Párizsból tavaly karácsonykor megérkezett könyvtáramba a II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem 1739-ben Hágában megjelent, kétkötetes munkája: a Histoire des Revolutions de Hongrie… – azaz a Magyar fordulatok története. Monsieur Laurence Veyrier antikváriumában, a Librarie de l’Avenue hatalmas könyvbirodalmában bukkantam rá erre a minden tekintetben nagy jelentőségű és igen ritka műre.

Az első és egyetlen kiadás negyedrét formátumban megjelent mindkét kötetét teljes egészében, kitűnő állapotban vásároltam meg: az eredeti borjúbőr-kötés domború gerincén aranyozott díszek, felirat (RAKOCZY REVOLUTIONS DE HONGRIE) és öt kimagasló gerincborda látható, a könyvet a fejedelmet ábrázoló hibátlan rézmetszet (Jakob Folkema műhelyéből) és a szintén ép, kihajtogatható térképmelléklet gazdagítja (amit G. De l’isle a Királyi Akadémia első geográfusa készített még 1717-ben Marsilli gróf adatai és Rákóczi útmutatása alapján – erről a térképkülönlegességről külön bejegyzésben fogok értekezni). A tizenketted rétben kiadott hatkötetes változatnak, azaz a másodlagos zsebformátumnak eddig csak az első kötetét sikerült megszereznem Németországból.

(I. 2+443 o., II. 445-504 o. + 258 o. + 341 (számozatlan) o. (egybekötve), 1 t.)

ELÖLJÁRÓBAN

Ez a külcsín, amit a belbecs ezerszeresen felülmúl! Előzetesen annyit mondanék, hogy ezt a francia és latin nyelven megírt, alapvetően jogtörténeti és államtudományi témájú művet az a néhány kutató, aki kézbe vette, abszolút félreértelmezte és tévesen interpretálta. Sőt a könyv címét is félrefordították, a szerző kilétét pedig eltagadták, a könyv valódi tartalmát eltorzították.

Akik pedig felfogták üzenetét és jelentőségét, azok betiltották (Habsburg abszolutizmus és dualizmus) vagy negligálták (szocializmus) a könyvet. Egy valaki értékelte helyesen a Rákóczi művét, aki munkássága során igen nagy mértékben támaszkodott a benne megfogalmazott jogi és történeti tényekre és érvekre: ez a valaki a kortárs Montesquieu volt (Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója, 1689–1755). Aki, a híres államelméleti munkájában kifejtett, az alkotmányok megtervezéséhez világszerte használt hatalmi ágak megosztásának elméletéről vált ismertté. Híres könyve, A törvények szelleméről – De l’esprit des lois, Rákóczi Histoire-jának megjelenése után egy szűk évtizeddel, 1748-ban látott napvilágot. (Rákóczi és Montesquieu találkozásáról, közvetlen és közvetett kapcsolatáról szintén külön bejegyzésben fogok értekezni.)

A könyv logikai felépítésének ismertetése előtt még annyit jegyeznék meg bevezetésként, hogy Rákóczi könyvében, a benne foglalt tanulmányok és okmányok által feltárt középkori (de nem feudális) magyar társadalom közjogi természetű kormányzati rendszerérét következetesen a république francia kifejezéssel illeti. Rákóczi közjogi felfogásának sarokköve a magyar királyválasztás, a trónöröklés ősi szokásjogon alapuló választással vegyes öröklési rendje és az Aranybulla ún. ellenállási záradéka.

A Rákóczi könyvében körvonalazott nemesi köztársaság lényege, sőt princípiuma – miszerint Magyarországon a főhatalom meg van osztva a király és a nemzet között, amennyiben törvényeket csak az uralkodó és az országgyűlés megegyezésével lehet hozni –, az európai jogrend legnagyobb hatású gondolata. (Nem véletlen, hogy Montesquieu ezt emeli ki és ez alapján dolgozza ki az alkotmányosság és a köztársasági eszme vezérelemét.) Ugyanakkor a kor patrimoniális szemléletű, magánjogi jellegű abszolút monarchiái részéről a leginkább támadott, elfojtott jogi konstrukció.

Ezek a jogelvek és a vezérlő fejedelem által vezetett szabadságküzdelmek konföderatív jellege alapján érthetjük meg a Habsburg–magyar antagonisztikus ellentét valódi okait – az újkori magyar történelem lényegét. Rákóczi munkája (és élete) emellett különösen az euroatlanti civilizáció államaiban jelenleg tapasztalható törvénykezési, kormányzási és igazságszolgáltatási válságtüneteket illetően számos tanulsággal szolgál.

 

A KÖNYV TARTALMI, LOGIKAI FELÉPÍTÉSE

A három egységre tagolódó gyűjteményes mű teljes címe így szól: „Histoire des Revolutions de Hongrie, oú l’on donne Une idée juste de son légitime Gouverment. Avec les Memoires du Prince François Rakoczy sur la Guerre de Hongrie. Depuis 1703, jusqu’à sa fin. Et ceux du Comte Betlem Niklos sur les Affaires de Transilvanie. A la Haye, Chez Jean Neulme. M.DCC.XXXIX.”

 

A mű első egységének címe: Histoire des Revolutions de Hongrie, oú l’on donne Une idée juste de son légitime Gouvermen. Magyar fordítása röviden: A magyar fordulatok története és a törvényes kormányzás ismertetése. Kicsit komplikáltabban: A magyar fordulatok (közjogi küzdelmek, pl. trónbetöltések, országgyűlélsek, békekötések diplomáciai aktusok stb.) története, amelyben igaz (helyes) képet adunk a törvényes kormányzásról (azaz: az ősi szokásjogról, a trónöröklés ősi rendjéről, a választással vegyes öröklési rendről)

Az évtizedek óta formálódó szöveg elkészítésében természetesen sokan közreműködtek Rákóczi környezetéből – Ráday Páltól Brenner Domokosig –, de a végső formába öntés a száműzött fejedelem érdeme. Rákóczi abszolút birtokában volt a tanulmány megírásához szükséges kormányzási ismereteknek, képességeknek és jártasságoknak (ma úgy mondjuk: szakképzettségnek), lévén a szécsényi konföderáció első embere, aki foglalkozott a jogalkotással, politikával, az állami mechanizmus szervezésével, különböző jogesetek jogtételek alapján történő megítélésével, azok jogtételekből történő kifejtésével.

Sokáig „a magyar forradalmak története”-ként fordították a cím első tagmondatát, holott – mint azt Köpeczi Béla az Osiris Kiadónál 2003-ban megjelent fordítás (az első magyar nyelvű kiadás!) előszavában már elismeri – a révolution (revolúció) ebben a korban még nem ’forradalmat’ jelent, hanem ’fordulatot’. Én teszem hozzá: a latin voluta ’forgó’, a voluntas ’akarat’, ’kegyes célú intézkedés’, ’önkéntes tett’, ’szándékos, akaratlagos cselekedet’ értelmű kifejezés. A francia revolution tehát eredendően olyan ismétlődő önkéntes tettet, szándékos cselekményt, sorsdöntő jelentőségű eseményt – például államigazgatási erejű jogi szabályozást – jelentett, amely az akarat elsődlegességének (voluntarizmus) elve-hite szerint hoz létre szükségszerű tetteket, törvényszerű (a későbbi korokban akár törvényszegő) megnyilvánulásokat. Rákóczi egyébként tiltakozik a felkelés francia nyelven rébellion, azaz ’lázadó, lázadás’ megnevezés ellen. Következetes abban, hogy ne ’lázadók’-nak, a latin nyelvből eredően rebelliseknek, hanem ’elégedetlenek’-nek nevezzék a nemesi felkelőket, a szabadság (pontosabban: a magyar nemesi rendi szabadságok és kötelezettségek) visszaállításáért fegyvert fogó nemességet és igyekszik ennek érvényt szerezni Európa más országaiban is – szembeszállva a Habsburg propagandagépezettel. „Az Ausztria Ház hívei a magyarokat lázadóknak és engedetleneknek / fegyelmezetleneknek / zaklatóknak / zendülőknek fogják tartani, mert szembeszállnak annak nézeteivel” (magyarán a patrimoniális szemléletű Habsburg abszolutizmussal) – írja az I. kötet harmadik könyvében Rákóczi („les hongrois de séditieux et de révoltés” – Livre troisieme 67. oldal). Ő és Habsburg-ellenes környezete a felkelésekre a „soulèvements” kifejezést, az elégedetlenekre – más szóhasználattal a bujdosókra, kurucokra – a „mécontents (d’Hongrie)” kifejezést alkalmazza, ami egyébként boldogtalant, megsértettet is jelent.

Az első, hat könyvre (livre), azaz fejezetre osztott egység a középkori magyar nemesség és a király együttes kormányzásának, a magyar kormányzás alapelveinek, a magyar rendi államnak – e rendi társadalom és a Habsburg abszolutizmus közjogi küzdelmeinek – az elemző bemutatását, valamint a mohácsi vészt követő Habsburg-expanzió elleni politikai ellenállás („fordulatok”, felkelések) törvényi igazolását, az önálló magyar államiság megőrzéséért kirobbant konfliktusok ok-okozati feltárását szolgáló tanulmány.

Igen, tanulmány, hiszen ez a rész a mai kor követelményeinek is megfelelő, hivatkozásokkal, lábjegyzetekkel, dekrétumok, hitlevelek, manifesztumok és egyéb dokumentumok latin és francia nyelvű idézeteivel, valamint okmánytárral kiegészített tudományos munka.

 

Az első könyv (livre premier) a magyarok eredetét, majd a Magyar királyság jogszemléletét, kormányzását és a Szentkorona-tan kialakulását mutatja be Szent Istvántól a mohácsi vészig terjedő időszakig, az Aranybullától a Tripartitumig.

A második könyv (livre second) Szapolyai és I. Ferdinánd (azaz a magyar rendi társadalom és az abszolutizmus) küzdelmeit tárgyalja – különös tekintettel a magyarországi protestánsok helyzetére és az erdélyi fejedelmek kormányzására.

A harmadik könyv (livre troisieme) I. Lipót és a Habsburg adminisztráció magyarellenes törekvéseit tárgyalja – 1655-ig, Buda ostromáig.

A negyedik könyv (livre quatrieme) az 1687/88-as pozsonyi országgyűlés előzményeit, végzéseit és következményeit elemzi.

Az ötödik könyv (livre cinquieme) II. Rákóczi Ferenc közéleti szerepvállalásának kezdetét vázolja fel a fejedelem franciaországi tartózkodása idején, 1716-ban írt Vallomások / Confessio alapján.

Az első egység hatodik könyve (livre sixieme) iratok gyűjteménye, valóságos okmánytár, amely a következő forrás-értékű, jelentős történeti szereppel bíró dokumentumok, okmány-másolatok, hivatalos levélváltások francia és latin nyelvű szövegeit tartalmazza.

Kezdődik a Recrudescunt inclitae Gentis Hungarie vulnera… / Meg-újulnak a’ ditsőséges magyar nemzetnek régi sebei… kezdetű kiáltvánnyal, amely a II. Rákóczi Ferenc személyéhez kötődő felkelés, „háború” okainak közjogi érvelését tartalmazó közösségi nyilatkozat. Ez a magyar rendek ellenállási jogára hivatkozó azon kiáltványainak utolsó eleme, amelyeket olyan nevek fémjeleznek mint Bocskai István (az általa vezetett felkelés során, a magyar rendek 1605-ben kelt manifesztuma, amelyben elítélik Rudolfot, mert semmibe veszi a Magyar Királyság régi törvényeit és zsarnok módjára viselkedik), Bethlen Gábor (latin és magyar nyelven megjelent Magyarország panasza / Querela Hungariae), I. Rákóczi György (aki 1644-ben megfogalmazott kiáltványában kifejti, hogy ő a protestáns vallást ért sérelmeinek megszüntetéséért és az  ország szabadságjogainak visszaállításáért fogott fegyvert – nem pedig egyéni érdekből), Zrínyi Miklós, Wesselényi Ferenc, Nádasdy Ferenc, Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc Kristóf, I. Rákóczi Ferenc és végül Thököly Imre (akinek az 1684-ben a keresztény világhoz intézett kiáltványa az ún. gravaminák közvetlen előképe lett).

Az 1703-ban megszületett Recrudescunt gyakorlatilag a Histoire vezérfonala, a könyv a 21 pontos kiáltvány alátámasztó, igazoló tanulmánya. A Recrudescunt-ban megfogalmazott három alapvető alkotmányjogi sérelem: (1) a rendek (nemesek, nemzet) szabad királyválasztásban megnyilvánuló szabadságát a Habsburg-ház abszolutisztikus törekvései megszüntették, azt örökösödő uralommal cserélték fel; (2) az 1687/88-as pogromokkal előkészített 1687/88-as pozsonyi országgyűlésen erőszakkal eltörölték az Aranybulla nemesi ellenállási jogot biztosító záradékát; (3) az országgyűlés mellőzése (a negligálás legsarkalatosabb két eseménye a vasvári és a karlócai béke, amelyeket „rólunk, de nélkülünk” kötött meg a Habsburg udvar az Oszmán Birodalom képviselőivel). A kiáltvány a közjogi természetű támadások mellett számos más, különösen a bécsi fordulatot (1683) követő törvénysértésre is felhívja a figyelmet: egyrészt katonai sérelmekre (idegen katonaság megszállóként tartózkodik az országban és a helyőrségekben), másrészt gazdasági-pénzügyi sérelmekre (elviselhetetlen adóterhek, birtokelkobzások, az Újszerzeményi Bizottság felállítása stb.).

A hatodik könyvben megtaláljuk a nagyszombati béketárgyalások (1705. október 27 – 1706. július 22.) hivatalos levelezését, pontokba szedett magyar követeléseket, császári válaszokat, vitairatokat, összefoglalásokat.

A szatmári béke szövege (Articles de Pacification I-X. – 1711. május 1.); valamint az 1706-ban kelt „Remarques Apologetiques” című védőbeszéd már a második kötetben található (445–504. oldal).

A kompromisszumos szatmári béke pozitív hozadéka volt, hogy a Habsburg hatalom megszüntette az abszolút kormányzatot hazánkban, visszaállította a magyar történeti alkotmányt, ígéretet tett a vallásszabadság biztosítására és az országgyűlés összehívására és eltörölték a magyarságot sértő intézményeket – továbbá a szabadságharc résztvevői amnesztiát kaptak és a Habsburg császárra hűségesküt tevő nemesek megtarthatták kiváltságaikat. A nemesi ellenállási jogot és a szabad királyválasztás jogát azonban nem állították vissza.

Tehát ez a rész egyáltalán nem eseménytörténet „a legrégebbi időktől a szabadságharcig” – mint azt a summás vélekedések, elemző történeti munkák sugallják –, hanem egy olyan állam- és jogtörténeti tanulmány, amelynek vázát a magyar nemzet és a Habsburg Birodalom („Austria Ház”) mohácsi vésztől keltezhető politikai, katonai, vallási küzdelmei adják.

Rákóczi ezen írása a magyar történeti alkotmány tradíciójára alapozott választási monarchia védőirata, a magyar rendi szabadáságok és kötelezettségek manifesztuma, amely az európai közvélemény tájékoztatása, illetve a hazug és tendenciózus Habsburg propaganda semlegesítése érdekében készült.

 

A mű második egységének címe: Memoires du Prince François Rakoczy sur la Guerre de Hongrie. Depuis 1703, jusqu’à sa fin. Magyarul: Rákóczi Ferenc fejedelem/herceg emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig

A leginkább ismert, önállóan magyar fordításban többször kiadott emlékirat tehát a „Rákóczi-szabadságharc” története, ami alapvetően egy államszervezési folyamat volt, a „szabadságért küzdő rendek és karok összeszövetkezése” révén megalakított konföderáció sorozatos küzdelme a Habsburg udvar jogsértései ellen. Az Emlékiratokban Rákóczi valóban politikai és katonai történetet ír: „várostromokat, a szerencsés és szerencsétlen harci eseményeket, a hadi vállalkozásokat, a békealkudozásokat, a külfölddel való tárgyalásokat és az állam belső kormányzatának dolgait, amelyekkel hét esztendőn át foglalkoztam” – amint erről egy másik művében, a Vallomásokban (Confessio-ban) tájékoztatja az olvasót. A II. Rákóczi Ferenc (birodalmi herceg, Erdély választott fejedelme, a magyar konföderáció vezérlő fejedelme) által írt emlékirat a szabadságharc eseményeinek legfontosabb forrása.

Az 1704-es évnél a történetírás megszakad és Tokaj ostromának leírása elé Rákóczi beilleszt egy összefoglaló jellegű történet- és államtudományi áttekintést. Különbséget tesz a lázadások és a felkelések közt: ez utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy „ki lehet mutatni azt is, hogy az Ausztria Ház királyai óta (tudniillik a mohácsi vész és I. Ferdinánd német-római császári haddal történő betörését követően) a megyék zászlaja alatt indították meg háborúikat a szabadság védelmére.” Rákóczi visszautasítja a Habsburg-ház rágalmait és felderíti az igazságot a bécsi udvar magyarországi ténykedésével kapcsolatban, arról, hogy miképpen döntötték ki a „szabadság sarkköveit”. „De ezt már másütt is elmondtam (itt utal Rákóczi a Histoire… első változataira), s ezért ezt csak mintegy bevezetőként említem, hogy a napnál világosabban megmutassam az ország állapotát és lakóinak lelkületét.” Ezt követően Rákóczi bemutatja a magyar társadalmat alkotó négy rendet (a klérust, a főurak rendjét, a katonáskodó nemességet és a királyi városok polgárságát) és szívszorítóan megnevezi az ötödiket, a jobbágyságot. „Mert a népet, minthogy visszaélt a keresztes hadjáratot hirdető bullával és fellázadt a nemesség ellen, még Ulászló király idejében megfékezték, legyőzték és olyan szoros szolgaságba fogták, s a nemesség olyan korlátlan jogot nyert jobbágyai fölött, hogy a törvények szerint a parasztnak nincs más tulajdona, csak a lelke.”

Szól a szabadságharcában jelentős szerepet vállaló „szabadosok”-ról is, akiknek jobb a helyzete, „mint a parasztoké, de nem ér fel a nemesekével: ezek a hajdúvárosok lakói…”

 

A mű harmadik részének címe: Comte Betlem Niklos sur les Affaires de Transilvanie. Magyarul: Bethlen Miklós gróf az erdélyi ügyekről

A cím szerint tehát Bethlen Miklós Udvarhelyszék főkapitánya, Máramaros főispánja, az Erdélyi Udvari Kancellária hajdani kancellárja által írt emlékiratról van szó. A szerző személyét azonban itt is (mint az első egység esetében) másnak, egy Dominique Rèvèrend nevű papi személynek tulajdonítja a történettudomány. 

Ez utóbbi munka az 1736-ban Amszterdamban megjelent „Mémoires historiques du Comte Betlem-Niklos contenant i’histoire des derniers troubles de Transilvanie – Gróf Bethlen Miklós történelmi emlékiratai Erdély utolsó bajainak / zavarainak történetéről” című könyv kivonatolt, rövidített változata, mondhatni második kiadása. (Magyar nyelvre fordítva először 1804-ben jelent meg Kolozsváron.) Erről nem lehet tudni, hogy Rákóczi vagy a kiadó és szerkesztő koncepciója révén került-e a kötetbe, mindenesetre szervesen illeszkedik a gyűjteményes mű koncepciójába, hiszen az 1659-től 1686-ig terjedő időszak, azaz II. Rákóczi György erdélyi fejedelem halálától Apafi Mihály fejedelemségének végéig terjedő kormányzás erdélyi, felső-magyarországi eseményeit (zavarait, bajait) mutatja be. Az értékelő, minősítő megállapítások azonban interferálnak a két Rákóczi mű attitűdjével, sőt éthoszával. Ez a szembenállás leginkább a Vasvári békét követő Alsó- és Felső-magyarországi főnemesi szerveződés (leegyszerűsítően: Wesselényi-szervezkedés) tárgyalásában, értékelésében mutatkozik meg. 

A Bethlen Miklósnak tulajdonított emlékirat felvillantja a szentgotthárdi csatát és az azt követően megkötött vasvári békét (amely során a bécsi udvar és a török porta a rendek nélkül, a magyarság rovására egyezik meg), Zrínyi Miklós horvát bán rejtélyes halála (Bethlen Miklós tanúja a végzetes vadászbalesetnek), a Wesselényi féle szervezkedés néhány momentuma, az annak elfojtása (1671) nyomán kialakult felső-magyarországi felkelés Erdélyből történő szervezése (az „elégedetlenek”, ba ujdosók, „kurucok” Teleki Mihály és Thököly Imre szerepvállalkása), végezetül Apafi Mihály titkos szerződéskötése I. Lipóttal, amely nyomán 1688. május 9-én megszületik a Fogarasi nyilatkozat, miszerint Erdély elszakad a Portától és I. Lipót uralma alá helyezkedik…

 

Még egyszer a Histoire szerzőjéről

Ami igen nagy jelentőséget ad a Histoire des Revolutions de Hongroie gyűjteményes műnek, az a tény, hogy Magyarország és Erdély rendi társadalmának szelleméről (espirit), az Aranybulláról és a megerősítő dekrétumokról, a nemesi kiváltságoknak nevezett nemesi jogokról és kötelességekről, a sajátos és egyetemes magyar közjogi felfogásról, valamint ennek a Habsburg adminisztráció („Austria Ház”: a Habsburg-udvar, azaz az Udvari, a Hadi és a Titkos Tanács és az Udvari Kamara – mint központi kormányszervek)  általi sorozatos megsértéséről olyan személy ad teljes körű áttekintést, aki képes a rendszerszemléletre és a lényegkiemelésre, mivel tökéletesen ismeri a témát és a helyzetet, hiszen maga is tagja a magyar nemzetnek, a rendi társadalomnak: egy magyar főnemes. A tanulmánykötet szerkesztője, az első két rész szerzője, az okmánytár összeállítója, annak francia és latin nyelvre történő átültetője teljes bizonyosággal II. Rákóczi Ferenc, „Isten kegyelméből a’ Római Szent Birodalomnak s Erdély országának fejedelme, Magyar ország részeinek ura és a székelyek főispánja, a’ szabadságért öszveszövetkezett Magyarországnak vezérlő fejedelme, munkácsi s makovicai herceg, Sáros vármegyének örökös főispánja és Sárospataknak, Tokajnak, Regécnek, Ecsednek, Somlyónak, Lednicének, Szerencsnek, Ónodnak örökös ura etc.” Rákóczi politikus, hadvezér, jogtudós, történész, filozófus, aki nem kintről szemlélte elemzésének tárgyát, a magyar történelmet, hanem benne élt, annak tevékeny alakítója, a gens hungarica alkotó tagja volt – szellemét tekintve ma is az.

Továbbá az a tény is nagy jelentőségűvé teszi ezt a tanulmányt, hogy szövege mentes a Habsburg cenzúrától, témáját nem homályosítja el (sőt, nem hamisítja meg) a későbbi Habsburg-hű történészi hozzáállás, a nemzeti romantika, a pozitivista-polgári történelemfelfogás, az átpolitizált marxista történetírás és a meddő kuruc-labanc viták szűrője. Rákóczi könyve esszenciális munka, abszolút hiteles forrása az évszázadok alatt (a mohácsi vésztől napjainkig) folyamatosan és módszeresen hiteltelenített, lejáratott, elhazudott ősi-eredeti magyar államiságnak, a Szentkorona-tanban kifejeződő magyar történeti alkotmánynak, a középkori (de minden bizonnyal ennél is régebbi) eredetű magyar közjognak.

Mindezek ellenére Köpeczi Béla szerint az 1739-ben megjelent mű első egysége Brenner Domokos szepesi prépost, Rákóczi diplomatájának munkája. Lásd: Köpeczi Béla Brenner Domokos, a Rákóczi-szabadságharc és a bujdosás diplomatája és publicistája (Akadémia Kiadó,1996) című tanulmányt és Brenner Domokos A magyar fordulatok története (Osiris Kiadó, 2003) című könyv előszavát, melyet Köpeczi Béla írt.

Thali Kálmán szerint azonban – aki César de Sausure (Rákóczi rodostói titkára bizalmasa 1729-től 1735-ig) leveleit kiadta (De Saussure Césárnak II. Rákóczi Ferenc udvari nemesének törökországi levelei 1730–39-ből és följegyzései 1740-ből. Közli Thaly Kálmán. Budapest, 1909) – ezt a részt maga Rákóczi írta latinul, amit titkáraival fordíttatott le francia nyelvre, folyamatosan korrektúrázva és lektorálva azt francia nyelvtudása okán. Sausser állítja, hogy a fejedelem szigorúan megtiltotta, hogy a kiadás során eltérjenek az általa jóváhagyott szövegtől. Ez magyarázza a stílus nehézkességét. Rákóczi instrukcióját a kötet kiadója (Jean Neaulme) és gondos szerkesztője (Prosper Marchand) is méltányolta, amint az az előszóban olvasható: „Ezért nagy gondot fordítottam arra hogy úgy adjam ki, ahogy a szerző kezéből kikerültek, anélkül, hogy akár csak egy szót is változtattam volna rajtuk, miután meg vagyok győződve arról, hogy a jó ízlésű személyek (értsd alatta: a téma iránt érdeklődő, a szakszerűséget igénylő elit) inkább így kedvelik, mint a stílus olyan kellemességeivel, amelyekkel fel lehetett volna díszíteni.”

„Saussure tehát „úgy gondolja, hogy az általa javított és letisztázott szöveg került (Lois) Molitard közvetítésével Párizsba Rákóczi Józsefhez, a fejedelem fiához, végül pedig Rákóczi József bizalmasa, egy ismeretlen abbé útján a kiadóhoz. Ha ez így van, akkor Jean Naulme a Saussure-féle kéziratról nyomtatta le a könyvet, ugyancsak Saussure szerint hűségesen (»d’une manière assez fidèle«). E változat szerint is a hágai szöveg áll legközelebb a szerzői fogalmazványhoz, a kézirat viszont a nyomtatás után valószínűleg megsemmisült vagy elkallódott.” (Kovács Ilona: Az Emlékiratok szöveghagyománya. In. II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékiratai. Archivum Rákócziánum I. Akadémia Kiadó, Budapest 1978. 461.)

Tehát az eredeti kézirat elveszett, ismeretes viszont három kézirat, amelyek másolatnak tekinthetők: kettő az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában van, egy pedig a Francia Külügyminisztérium Levéltárában.

 

(2023. 01. 29.)